2013. febr. 23.

Andy McQuade - És alszom, alszom el…

Megfogott a témája ezért kikölcsönöztem egy könyvtárból.

Történet: Andrew állandó rettegésben éli gyerekkorát. Retteg mit fog apja elkövetni ellene éjszakánként, megelégszik-e a fizikai terrorral vagy lelkileg akarja megnyomorítani saját vérét? A felnőtté válás ilyen háttérrel igazi kihívást jelent számára, több melléfogása van mit jó, és az önpusztítás szinte összes módját megtapasztalta már. Hogy hogyan képes valaki túllépni a múltján? Sehogy sem, de bárhogyan.

Nem volt életem legfelemelőbb élménye ezt olvasni. Kivételesen nem az empátia miatt, hogy beleképzeltem magam a szereplő helyébe, csak olyan mintha két különálló könyvből lett volna összevágva. És én is így fogom értékelni, ugyanis ez nem egy teljes egész!

Első rész:
Nagyon pozitív benyomást tett rám a regény. Olvastam már családon belüli erőszakról szóló könyvet, és észrevettem hogy eddig mindig az apa volt az elkövető. Ecsetelhetném hogy ez az agresszívabb természetüknek tudható-e be, de ez csak általánosítás lenne. (ha bárki tud olyanról amiben anya a bűnös, az kérem írjon) Természetesen nem az a pozitív amit átéltek. Hanem ahogy ábrázolva van a folyamata. A legapróbb jel megjelenésétől, ami nem tűnt annyira súlyos hibának, de előrevetíti hogy mi fog várni rájuk a nyomorúságos jövőben.
Sokat számít milyen háttér szolgál alapul nekünk a múltban. Múlt nélkül hogyan tudnánk kik vagyunk a jelenben? Senki sem erőszakra éhesen születik. Nem. Ez a rossz nevelés miatt van. Belevésődik az áldozat agyába mit követtek el ellene, ezért ritkább esetben szándékosan meg akarja majd torolni vagy tudta nélkül válik azzá amitől rettegett.
Szerintem a legmeghatóbb részek közé tartoztak amikor felhőtlen boldogságukat csak úgy a semmiből hirtelen beárnyékolta a megvalósult rémálmuk. Összetörtek és a jóságba vetett hitük is ugyanúgy megrendült.
Andy-t az egyik legerősebb kisfiúnak tartom. Évekig tűrte a bántalmazást, néha ellenállt hogy másokat mentsen a következményektől sem félve. Próbált elmenekülni a tények elől, tagadásba merülni, de nem sikerült figyelmen kívül hagyni azokat akik a környezetében is szenvedtek.
Amit hiányoltam a későbbiekben az a többi testvér sorsa. Hogyan küzdöttek meg démonjaikkal?

Második rész:
Konkrétan itt történt a legtöbb irreleváns összefüggéstelen pacsulinak sem nevezhető maszlag ami szinte lehetetlen mértékben rontotta a könyv színvonalát. Itt derül ki, hogy Andy sehol sem állja meg a helyét. Sem papíron sem abban a  képzelt világban. Annyi karakteri hibája van mint a tenger, ebből néhányat csak:
- Nincs jól megformálva, elmondhatatlanul ambivalens. Úgy mond ellent saját magának mint senki a Földön!
- Úgy változik a gondolatmenete, mint az időjárás. Egyszer így vélekedik a világról máskor meg úgy. De nem a szokásos " Ó, hát majd csak felnő végre a korához" kifejezésre gondolok. Úgy viselkedik mint a tiszavirág, addig-addig vedli le saját bőrét amíg eléri végső kültakaróját, ezért szárnyra kél és egy napig életképes. Enyhe túlzás ez Andy-re nézve, az ő legnagyobb különlegessége hogy életképtelen.
- Mindennek dacára az író a könyv végére volt olyan pofátlan, hogy úgy állította be ezt a szerencsétlen félnótást, mint aki a mindenség tudója lett. Elmentél Indiába? Na és akkor? Elmentél Indiába drogozni és füvezés közben megvilágosodtál? Ki gondolta volna...
- Ki az az Andy? Gondolom mások is ismerik azt a pillanatot amikor csak úgy véletlenül kiröppen egy mellékszereplő neve az eszünkből. De hogy a főszereplőé?? Nem volt maradandó ez a felnőtt Andy. (minél többször említem most a nevét nehogy elfelejtsem útközben.)

Az író úgy váltogatja a szereplőket, mint más a fehérneműt. Persze ha természetes módon hullanának ki az életkörforgásából az ellen nem lenne kifogásom. De hogy egyik lapról a másikra elfelejtkezünk róluk...megbocsáthatatlan? Lehet hogy néha én is elfelejtem hogy nincs macskám (holott van) aztán meg ezért meg is szűnik létezni? Milyen könnyű lenne így élni a világban.

Egy másik orbitális hiba, ami egy kérdést vet fel bennem, miszerint: Hányszor kell az embernek életében megvilágosodnia ahhoz, hogy megváltozzon az élete?
Egyszer talán? Ó hát hova gondolok...mindenkinek háromszor kell! El sem tudom hinni miért kellett három alkalom Andy-nek ahhoz hogy ne úgy viselkedjen akár egy hisztis gyerek. Nem a bántalmazás részre vonatkozóan, az korrekt, nyílván nem lehet egykönnyen elfogadni az eseményeket. De hogy leálljon a drogozással?! Könyörgöm...menjen be egy drogelvonóra! Augusten Burroughs könyvében sokkal több érzelem és kín volt ezzel kapcsolatban. Itt meg úgy van beállítva ez a függőség mintha olyan hű de jó dolog lenne! "Ezaaaz! Próbáljátok ki ti is! Megszeretitek MINT ÉN!" Gratulálok ehhez a felemelő üzenet közvetítéshez.

Az értékelés megírásáig egészen elfogadhatónak tartottam ezt a regényt, de ahogy belelendültem a vélemény kifejtésbe, egyre ingerültebb lettem csak miatta. Én komolyan szeretni akartam ezt a könyvet, de ha keresztbe tesznek közben, nincs mit tenni!

5/3

2013. febr. 12.

Pataki Tamara - Ember a sötétben

Nagyon rákaptam a magyar írók műveire ebben az évben, ez éppen kibökte a szemem. Mitől olyan sátáni a szeme a borítós boszinak?

Fülszöveg:  Az első világháború árnyékában egymásra talál a fiatal katonatiszt és a boszorkány. A férfit kétségek gyötrik, mert nem hisz az erőszakban, és nem osztozik a harc mámorában égő német vezetés elbizakodottságában. A nőt kérdések gyötrik, vajon miért irtotta ki az emberiség a boszorkányfaj nagy részét évszázadokkal ezelőtt, és lehet-e ennek ellenére szeretni őket, vagy jobb is, ha a nagy háborúban végképp elpusztítják egymást. Hans és Babette szerelmének tragikus háttere az yperni gáztámadás, amelyben több mint százezer ember halt meg vagy vesztette el látását, ahogy a férfi is, aki így lesz ember a sötétben.

Eddig annyira elégedett voltam a magyar kortárs írókkal, de egyszer mindennek vége szakad.

A könyv stílusát és hangvételét tekintve nekem inkább tűnt egy könnyed kis novellának mint regénynek. Olyan fellengzősen foglalja össze a világháborús történéseket az írónő, ahogy nekem nem tetszik. Alapból elkerülöm a történelmi regényeket, mert hogy mondhatnám valamire hogy "igazán korhű" ha nem is vagyok tisztában a kornak a legjellegzetesebb momentumaira, a személyekre, a beszéd milyenségére. Szóval ilyen szempontból nem is fogom megközelíteni a regényt.
Ami különösen zavart, az Babette. A 10. oldalon tett egy olyan kijelentést ami miatt unszimpatikus lett azonnal.

"...Azonban ha mással nem is, azzal tisztában volt, hogy alighanem ő a legszebb az egész bálban..."

Egy lánynak illetve hölgynek nem szabadna így gondolkodnia, hogy jobbnak képzeli magát másoknál. Mindenki a maga módján egyedi, és ha neki a külsőségek ennyire számítanak az csak róla árulkodik, nem másokról.

"Lehetséges igaz szerelem boszorkány és halandó között?" Nagyon nem. Hol volt itt szerelem? Babette inkább csak kötelességtudata miatt volt a férfival, hogy ápolja sérült lelkét. Ez nem szerelem. Pláne ha még gyáva módon meg is futamodik a kötődés elől.

Ez a boszorkányosdi sem lett meggyőzően kifejtve és leírva. Állítólag a boszorkányok sokkal hamarabb léteztek már mint az emberek. És így merül fel bennem a kérdés...akkor hogy jöttek létre az emberek? Fizikailag dosztig ugyanolyanok, csak a boszorkányok tudnak mágiát használni (Akármennyit. Honnan ez a kiapadhatatlan forrás?) Meg egy másik kérdés velük kapcsolatban: Ha galambbá változik Babette, hogyan kerül rá a saját ruhája ha visszaváltozik és a poggyásza oda ahova megy? Teleportálja vagy az apró csőrében fuvarozza az egészet?

Ami a legborzasztóbb az egészben, hogy az egyetlen dolog valósult meg amit egy könyvnek se szabadna hagynia. Hogy szürke legyen. A középszerű nem jó szó, ilyen téma mellett nem is lehetne az. De egyszerűen semmi benyomást nem keltett bennem a könyv. Ha legalább mondhatnám hogy nagyon rossz akkor tovább megmaradna bennem az élmény, de ezt hamar elfogom felejteni.

A vége teljesen kiábrándító volt. Ennél a könyvnél egy happy end minimum kötelező lett volna. Annyi negatív dolgot éltek meg a szereplők, én örültem volna ha a végén végre békére lelnek együtt. Persze Babette az egyetlen vágyálmomat a könyvvel kapcsolatban jó alaposan romba döntötte. Most ezt inkább nem köszönöm meg.

Egyszeri olvasásra ajánlom, nem teljesen időpazarlás.

5/3

2013. febr. 7.

Rachel Vincent - Kóborok


Könyvtárból kölcsönöztem ki hirtelen felindulásból, de már régóta várólistás volt.

Fülszöveg: Már csak nyolc fogamzóképes nőstény vérmacska van. És én vagyok az egyik. Éppen úgy nézek ki, mint akármelyik amerikai egyetemi hallgató. De vérmacska vagyok; alakváltó, két világ lakója. Bár a családom és a falkám rossz szemmel nézte, elszöktem a kényszer elől, hogy továbbvigyem a fajt, és kialakítottam magamnak egy saját életet. Amíg egy este az a kóbor meg nem támadott. Tudtam a kóborokról – a falka nélküli vérmacskákról – akik állandóan hozzám hasonlókat keresnek: csinos, termékeny nőket. Ezt a példány elkergettem, de aztán megtudtam, hogy két másik nőstény eltűnt. A veszélyből ennyi is elég volt, hogy a falkám hazahívjon a saját védelmem érdekében. Persze. Csakhogy én nem vagyok ijedős kiscica. Bárkivel vagy bármivel megküzdök, ha kell, hogy megtaláljam a barátnőimet. Vigyázzatok, kóborok – karmaim vannak, és nem félek használni őket!

Nos.
Nem nyújtott túlontúl egyenletes teljesítményt a könyv. A küzdős részek amik tetszettek benne igazán és amikor átváltoztak macska alakba ("váltottak" ahogy ők mondták). Az alakváltás önmagában is nagyon érdekes téma, de hogy még mellé van egy kis vérontás és nyomozgatás az úgy nagyon megnyerő párosítás. Ösztönlényekként szerintem jobban hasonlítanak egy macskára mint emberre. (van 3 macskám szóval nem panaszként hoztam fel)
Amit gusztustalannak szánt az írónő, az nem is volt teljesen az, csak kicsit hevesebben reagáltak a szereplők az erőszakra pedig az addigi normálistól sem tért el túlzott mértékben. Meg hát az ilyen abszolút csak nézőpont kérdése, nekem nem volt gusztustalan hogy belsőségeket marcangoltak és mellé képzeltem talán egy kis reális bűzt is...a személyiségek sokkal taszítóbbak az ilyen becstelen tettektől. Bűn és bűnhődés kéz a kézben.
A körítés az ami kétségeket hagyott bennem. Faythe és a férfiakkal való vívódása és ingerkedése gyerekes volt. Azt viszont beismerem hogy nagyon jó megszólalásai voltak éretlensége ellenére, majdnem olyan szórakoztató személyiség volt, mint Anita Blake. Bátor lelkű és vehemens természetű leányzó, aki többet szócsatázik mint karmol. Ha belegondolok tényleg a szavakban van az ő igazi ereje, rendkívüli manipuláló képessége van.
Viszont nem tetszett, hogy állandóan csak menekülni akart a családja szeme elől, szinte olyan volt mintha nem is szeretné őket egyáltalán, és bizonyította mennyire borzasztóan önző egy személyiséggel rendelkezik. Én nem tudok az ilyennel azonosulni.

Hangulatilag csak a kárára vált hogy ez egy ifjúsági könyvnek készült, mintha nagy része csak el lenne bohóckodva, nemtörődöm módjára íródott volna pont csak azt a korosztályt megcélozva. Ezt meghazudtolóan  áradt belőle a frissesség és a lendületesség, és tényleg érződött hogy az író stílusa még kiforratlan, de ha még folytatja tovább munkásságát még sokkal többre viheti. De örömmel fogadnám ha kevesebb erotika és túlfűtött jelenet lenne benne, és jobban megismerhetném a szereplőket.
A könyv oldalszáma indokolatlanul több a kelleténél, nagyon bő lére lett eresztve, pedig ha 100 oldallal kevesebb talán jobban is tetszett volna. De így, hogy csűrik-csavarják a történéseket és valami meghatározhatatlan logika folytán gondolkodnak a szereplők, hihetetlenül lassú észjárással...Faythe-nek hogy rájöjjön mit is tehetne ellenségeivel szemben az 60 oldalon keresztül zajlott, pedig amikor megtörtént a baj rögtön beugrott hogy mi a megfelelő járható út. Sajnos neki nem.

A végéről hiányoltam egy kis feszültség keltést. Ha még utoljára feldobták volna azt a nem létező labdát hogy Faythe miért lehet képes arra amire más macska nem, úgy nem lett volna igazából egy függővég, de az érdeklődést bizonyára felkeltette volna.

A következő kötetet is el fogom olvasni, hátha benő a feje lágya a főszereplőnek (23 évesen...)

5/3

2013. febr. 3.

Raana Raas - Az ogfák vöröse (Csodaidők 1.)

Régen vettem egy akcióban, akkor azt se tudtam még hogy magyar az író, csak úgy megragadta a figyelmemet a cím. Mi az az ogfa...gondoltam én. De amióta megtudtam sokkal inkább el akartam olvasni.

Fülszöveg: A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Sem rosszabb, sem jobb, mint a miénk, csak éppen más. Amikor azonban átlépsz ebbe a világba, ahol már több bolygón él az emberiség, mégsem csak álmélkodni fogsz, sok mindent ismerősnek is találsz. Mi még ugyan nem utazunk naprendszerek között, nem lépdelünk narancsszín gyepen vörös levelű fák árnyékában, nem ismerjük a háromdimenziós sakkot vagy a holokapcsolat döbbenetes lehetőségeit, de jól értjük az árvaházban növekvő Judy vágyait, a zsarnoki apa ellen lázadó Yaan indulatát, s Giin, a tekintélyes közösségi és szellemi vezető vívódásait. És ismerősök a családi erőterek is, ismerős a hagyományőrzés fészekmelege, a fiatalok forrófejűsége, a nagypolitika boszorkánykonyhája - vagy éppen a terrorizmus.

Megjegyzés: nekem a fülszöveg semmi konkrét dologról nem tesz említést, ezért is halogattam az olvasást, majdnem két éve megvan pedig. Pedig ha tudtam volna...

Ugyebár magyar író. Az ilyen jó könyvek pártolásánál, mint az Ogfák vöröse és társai, valamiért hungaristának kezdem érezni magam. Szerintem fontos hogy támogassuk a magyar irodalmat (lévén bármilyen műfaj) azzal, hogy elolvassuk műveiket, és nem hagyjuk hogy háttérbe szoruljanak a külföldiekkel szemben. Vannak igazán jó magyarul megírt könyvek, de az ellenkezőjére általában több a példa, és azok nagyobb hírverést is szoktak kelteni. Bennem is nagyobb nyomot szokott hagyni egy rossz könyv mint egy szimplán jó.

Ebben a könyvben benne van az a fogalom, amit ha megemlítenek nekem, hajamat tépve rohannék ki a világból minden hidat felégetve magam mögött. Ez nem más, mint a POLITIKA. Semmi nem untat, idegesít és dühít jobban, mint ez a téma. A probléma viszont most ott van, hogy a könyv lényegében e köré épül. A baj viszont nem ez. Hanem hogy végig tűkön ülve vártam minden olyan fejleményt a könyvben ami ezzel volt kapcsolatos. Visszájára fordította minden elképzelésemet a regény. Teljesen őszintén mutatja be a helyzetet, különféle megvilágításokból, más-más érdekeket érintve, és egy pillanatig sem tartottam unalmasnak és bosszantónak. Ez a szerteágazó világ annyira komplex hogy akár valódinak is beillene. Valós gondokat fogalmaz meg, amik nem csak ismerősek, hanem egy új környezetbe átültetett mai társadalom kritikának is megfelel. (de lehet hogy csak én látom mindenben ezt)
A hagyományokat őrző szellem szerintem nagyon is követendő irányzat bármelyik kultúrában és világban. Csak annyit kell tenni hogy nem szabad hagyni, hogy életek, sorsok rovására menjen. A családok egységének gondolata különösen tetszett, szerintem is ez az egyik legnagyobb összetartó erő. Akinek nincs vagy volt régen családja, az is tartozik valakihez, sosincs egyedül.

Azonban eljött az idő, hogy ódákat zengjek erről a felháborítóan kiváló műről. 
Annyira imádtam, hogy az leírhatatlan.
Először nehezemre esett megszokni, hogy gőzöm sincs melyik bolygón vagyok éppen, jelen esetben szó szerint. Szerencsére volt hátul egy jó kis függelék ami sokat segített, hogy megértsem a dolgok rendjét.
Ezt a világot a tökéletlenségei tették tökéletessé. Kizsákmányolás, árulás, szeretet-gyűlölet, diszkrimináció minden fajtája, halálok. Nem tűnhet túl vidámnak ez a könyv ezeket említve, de volt pár olyan rész ami mosolyra fakasztott benne. Igazi szívből jövőre. Ha egy könyv egy szikrányi érzést is képtelen kiváltani olvasójából, akkor nem végzett túl jó munkát az író saját érzései közvetítéseivel. Jelen esetben erről szerencsére szó sincs.

A szereplők nagyon sokszínűek, abszolút kedvencem azonban nem volt, mert mindegyikükben volt valami szerethető. (kivéve persze Yaan, aki olvasta az tudja melyikre vonatkozik) Három nézőpont, illetve személy  meséli el saját élettörténetét, ennek a háromnak a kombinációja teszi lehetővé hogy átlássuk milyen a Csodaidők társadalma. Akadt aki jómódú, elismert családból származott, akadt akit kirekesztett a környezete és a világ,  és volt aki a kettő határa között rostokolt. Ami igazán tetszett, hogy kiszámíthatatlan volt sorsuk alakulása. Bármikor, akár bármelyikük a következményeknek kiszolgáltatottan kiszabadulhatott a skatulyájából, vagy éppen csöbörből vödörbe kerülhetett. Leleményes és nem várt fordulatokkal gyorsította a cselekmény alakulását az írónő, hogy még véletlenül se lehessen felcímkézni semmit se a "monoton" jelzővel.

Szerintem a könyv céljai között van az, hogy tanítson is. Mindenki életében szerepel pár baklövés, pont úgy ahogy az összes szereplőében, de az az igazán fontos, hogy ki hogyan képes felülkerekedni rajtuk esetleg átvészelni őket. A düh és az erőszak nem jelent sem megoldást sem elégtételt. Aki múltja miatt szánja magát bosszúra egy olyan nemzeten amelyik nem követett el ellene semmit, az megvetendő magatartás.

Az egyetlen dolog amit hiányoltam az egy kicsivel több leírás a környezetről. Milyen maga a természet, esetleg a bolygók különlegessége... Például a narancsszínű gyepről, ha jól emlékszem (vagy nem) csak egyszer olvastam megemlítésként. De tudom, inkább más volt hangsúlyos benne, amit meg is értek. A következő kötetekben még bármi megtörténhet. (most sajnálom igazán hogy nincs meg a második kötet)

Mindenkinek ajánlom, de komolyan! Vegyétek a kezetekbe!

5/5(*)

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...