Karácsonyi ajándékként kaptam meg, kívánságom szerint sok szép más csecsebecsével együtt. Egyedül a fülszövegére támaszkodtam kiválasztáskor, és az alapján nagyon ígéretesnek tűnt.
Fülszöveg: Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat.
Alig pár perce fejeztem be az olvasást, szóval még az élmény hatása alatt vagyok.
Terjedelmét tekintve, teljesen átlagosnak mondható, de furcsa dolgot tapasztaltam olvasás közben. Hiába csak kétszázhetvenként oldal, hiába nincs kilences betűmérettel szedve, mégis úgy éreztem, mintha egy legalább ötszáz oldalas könyvet olvasnék. Egy felesleges rész sem volt benne, minden hozzátett a főcselekményhez, a szereplők jobb megismeréséhez. És borzalmasan lassan haladtam vele. Nem találkoztam még egy ilyen könyvvel, aminél úgy éreztem, hogy a koncentrációs képességem száz százalékát kell használnom.
Az eleje döcögősen indult. Mindennek megvan a hátránya. Ha egy teljesen új világot épít fel az író, elkerülhetetlen, hogy az olvasó azonnal a mély vízbe ne kerüljön. Ilyenkor szinte lassítva halad az idő is a történet előrehaladtával. Nem viccelek, de az első tíz oldalt majdnem húsz percig olvastam, utána persze belelendültem és a szokásos sebességgel haladtam. Már ekkor éreztem, hogy ez egy nem hétköznapi történet lesz.
Adott egy főszereplő, Mackanzie Bishop, aki tizenkét éves korában vált őrzővé. Az Őrző lét lényege, hogy az Archívumból (vagyis ahol a Történeteket tárolják, akik az elhunyt személyek lenyomataik) elszökötteket begyűjtsék. Aki megszökik az Archívumból, az a Sikátorba kerül, ami az emberi világ (Odaki) és az Archívum közötti átjáró. Hogy miért szabadulnak ki a történetek? Kiszabadulhatnak, mert valami haláluk után is nyugtalanítja őket, és ettől felébrednek, úgy érzik még nem fejeztek be valamit. Egy másik ok, hogy szándékosan keltik fel őket. Van még egy ok, de azt nem írom le, legyen meglepetés.
A könyv egyetlen szépséghibája, hogy nem lett leírva, hogy az Archívumból konkrétan miképpen juthatnak ki a Történetek, ha csak kulccsal szabad az átjárás egyik helyről a másikra. Az Odakiből a Sikátorba, a Sikátorból az Archívumba és fordítva is. Nem csak kivetülések, hanem ugyanolyan a fizikai valójuk, mint az embereknek (azt leszámítva, hogy nem véreznek). Ez előtt továbbra is értetlenül állok.
Az Archívumot a Könyvtárosok tartják rendben, ők adják a parancsot az Őrzőknek, hogy kit kell visszahozniuk, és ők az egyedüliek akik a Történeteket tudják olvasni is. Az eredet történetbe nem megyek bele, túl sok lenne a spoiler.
Az Őrzők képessége, hogy tárgyakat tudnak "leolvasni", továbbá élő embereket is. Képeket és gondolatokat látnak közben. Természetesen szabályszegésnek minősül ha a munkakörük hatályát túllépve, csak úgy kedvtelésből tárgyakat olvasnak. Kezd kicsit sok lenni a szabály...gyakorlatilag semmit nem szabad. De én ezt megértem, az emberekre vonatkozó részt. Az életben nincs olyan, hogy valaki előnnyel indul egy ismeretségben, és ez annak számítana.
Viszont minden az Archívumnak dolgozónak, szigorú titoktartási szabályokat kell betartani. Senki nem tudhat a másik világ létezéséről, legyen az rokon, barát, közeli családtag, ellenkező esetben elveszíthetik pozíciójukat és az illető emlékeibe belenyúlnak. Mac nehezen viseli ezt, mióta beállt közéjük, folyamatosan hazudnia kell, ami hatalmas terhet tesz a vállaira. Alibit kell találnia hol szerezte a sérüléseket, hol maradt távol több órán keresztül, és úgy tűnik hogy a hazugságoknak is csak véges számú felhasználható kombinációja létezik.
A hierarchia így néz ki:
A cselekmény egy nyomozással kezdődik. Ben halála miatt (Mac testvére) a Bishop család elköltözik egy másik városba, mintha ezzel maguk mögött tudnák hagyni a tragédiát és érzéseiket. Beköltöznek a Colorado-ba, ami régen egy szálloda volt, de most már lakóházként üzemel. Alighogy berendezkednek, Mac kíváncsiskodni kezd mi lehet a szobájának a múltja, ezért a padlón keresztül, elkapja a fonalat, ami összeköti a világát a múlttal. Egy gyilkosságot lát, amiben egy alig tizenöt éves lányt törött üvegekkel halálra szabdal a barátja. Amint megtörtént a gyilkosság, a fiú eltűnik a helyszínről, így maga után hagyva azt a kérdést, hogy vajon elkapták-e később. Ezért Mac akcióba lendül, és elkezdi a magánnyomozását.
Sok váratlan esemény történik mindeközben, barátságok szövődnek, a rejtélyekre fény derül. Mac rádöbben, hogy a tudás nem áldás, hanem átok.
Mac egy nagyon szerethető karakter. A fülszöveg megtévesztő ebből a szempontból, miért lenne ő könyörtelen? Csak mert a munkáját végzi és teljesíti a feladatokat amiket kiosztottak rá? Akkor adnék igazat, ha direkt kínozná a Történeteket, hisz ők is éreznek fájdalmat, de mindig a leghumánusabb módon igyekszik visszaküldeni őket. Badarság az egész.
Mac, még ha nem is lenne szabad, együtt érez a Történetekkel és nagyapja intelmei ellenére, úgy tekint rájuk mint emberekre. Persze, a legnagyobb bonyodalom ennek köszönhető a könyvben, megbízik valakiben akiben nem lehetne szabad.
A szüleivel való kapcsolatát, erősen befolyásolta öccse halála. Nem beszélnek róla, magukban próbálnak megbirkózni az elvesztés fájdalmával. Anyja úgy tesz, mintha boldog élete lenne, kívülről sugárzik róla az öröm, holott legbelül emészti a bűntudat és a bánat. Apja elmenekül a saját világába, megközelíthetetlen sziklaként tengeti napjait. A könyv végére lassacskán mindegyiküknek sikerül feldolgozni a gyászt.
A hangulata teljesen egyedi, a Sikátorban uralkodó sötétség átfurakszik minden egyes oldalra, árnyékok, suttogások, klisés szellők a semmiből szerencsére nincsenek, és ezek adják meg a mélabús és lehangoló alaphangját a történetnek. Voltak egészen felvillanyozó pillanatok, amikor heves szópárbajokat vívott Wesley és Mac szarkasztikus és ironikus stílusukban, mégse érződött, hogy egymásnak lennének teremtve (ami nekem nem szokott tetszeni). Kölcsönös megértés és szimpátia, ami később bármivé átalakulhat, ez bőven elegendő.
Talán ez volt eddig a legfelnőttebb ifjúsági könyv amit valaha olvastam.
Mindenkinek ajánlom ezt a remekművet, nincsenek tökéletes szereplők ugyanolyan esendőek, mint bárki más. A főcselekmény olyan összetett, mint egy kirakós, és kiderül, hogy minden összefügg mindennel.
5/5
Adott egy főszereplő, Mackanzie Bishop, aki tizenkét éves korában vált őrzővé. Az Őrző lét lényege, hogy az Archívumból (vagyis ahol a Történeteket tárolják, akik az elhunyt személyek lenyomataik) elszökötteket begyűjtsék. Aki megszökik az Archívumból, az a Sikátorba kerül, ami az emberi világ (Odaki) és az Archívum közötti átjáró. Hogy miért szabadulnak ki a történetek? Kiszabadulhatnak, mert valami haláluk után is nyugtalanítja őket, és ettől felébrednek, úgy érzik még nem fejeztek be valamit. Egy másik ok, hogy szándékosan keltik fel őket. Van még egy ok, de azt nem írom le, legyen meglepetés.
A könyv egyetlen szépséghibája, hogy nem lett leírva, hogy az Archívumból konkrétan miképpen juthatnak ki a Történetek, ha csak kulccsal szabad az átjárás egyik helyről a másikra. Az Odakiből a Sikátorba, a Sikátorból az Archívumba és fordítva is. Nem csak kivetülések, hanem ugyanolyan a fizikai valójuk, mint az embereknek (azt leszámítva, hogy nem véreznek). Ez előtt továbbra is értetlenül állok.
„Mert egyetlen módon lehet csak megörökíteni egy embert: nem szavakban, nem képekben, hanem csontban és bőrben és emlékekben."
Az Archívumot a Könyvtárosok tartják rendben, ők adják a parancsot az Őrzőknek, hogy kit kell visszahozniuk, és ők az egyedüliek akik a Történeteket tudják olvasni is. Az eredet történetbe nem megyek bele, túl sok lenne a spoiler.
Az Őrzők képessége, hogy tárgyakat tudnak "leolvasni", továbbá élő embereket is. Képeket és gondolatokat látnak közben. Természetesen szabályszegésnek minősül ha a munkakörük hatályát túllépve, csak úgy kedvtelésből tárgyakat olvasnak. Kezd kicsit sok lenni a szabály...gyakorlatilag semmit nem szabad. De én ezt megértem, az emberekre vonatkozó részt. Az életben nincs olyan, hogy valaki előnnyel indul egy ismeretségben, és ez annak számítana.
Viszont minden az Archívumnak dolgozónak, szigorú titoktartási szabályokat kell betartani. Senki nem tudhat a másik világ létezéséről, legyen az rokon, barát, közeli családtag, ellenkező esetben elveszíthetik pozíciójukat és az illető emlékeibe belenyúlnak. Mac nehezen viseli ezt, mióta beállt közéjük, folyamatosan hazudnia kell, ami hatalmas terhet tesz a vállaira. Alibit kell találnia hol szerezte a sérüléseket, hol maradt távol több órán keresztül, és úgy tűnik hogy a hazugságoknak is csak véges számú felhasználható kombinációja létezik.
„(…) a részleges igazságok sokkal zavarosabbak, mint a teljes hazugságok."
A hierarchia így néz ki:
- Őrzők (a kaszt legalsó lépcsőfokán foglalnak helyet)
- Alakulat (ők foglalkoznak az Odakibe kijutott Történetek elfogásával, ők nem sok szerepet kaptak)
- Könyvtárosok
- ??? - fogalmam sincs mi a legfőbb hatalom.
A cselekmény egy nyomozással kezdődik. Ben halála miatt (Mac testvére) a Bishop család elköltözik egy másik városba, mintha ezzel maguk mögött tudnák hagyni a tragédiát és érzéseiket. Beköltöznek a Colorado-ba, ami régen egy szálloda volt, de most már lakóházként üzemel. Alighogy berendezkednek, Mac kíváncsiskodni kezd mi lehet a szobájának a múltja, ezért a padlón keresztül, elkapja a fonalat, ami összeköti a világát a múlttal. Egy gyilkosságot lát, amiben egy alig tizenöt éves lányt törött üvegekkel halálra szabdal a barátja. Amint megtörtént a gyilkosság, a fiú eltűnik a helyszínről, így maga után hagyva azt a kérdést, hogy vajon elkapták-e később. Ezért Mac akcióba lendül, és elkezdi a magánnyomozását.
Sok váratlan esemény történik mindeközben, barátságok szövődnek, a rejtélyekre fény derül. Mac rádöbben, hogy a tudás nem áldás, hanem átok.
Mac egy nagyon szerethető karakter. A fülszöveg megtévesztő ebből a szempontból, miért lenne ő könyörtelen? Csak mert a munkáját végzi és teljesíti a feladatokat amiket kiosztottak rá? Akkor adnék igazat, ha direkt kínozná a Történeteket, hisz ők is éreznek fájdalmat, de mindig a leghumánusabb módon igyekszik visszaküldeni őket. Badarság az egész.
Mac, még ha nem is lenne szabad, együtt érez a Történetekkel és nagyapja intelmei ellenére, úgy tekint rájuk mint emberekre. Persze, a legnagyobb bonyodalom ennek köszönhető a könyvben, megbízik valakiben akiben nem lehetne szabad.
A szüleivel való kapcsolatát, erősen befolyásolta öccse halála. Nem beszélnek róla, magukban próbálnak megbirkózni az elvesztés fájdalmával. Anyja úgy tesz, mintha boldog élete lenne, kívülről sugárzik róla az öröm, holott legbelül emészti a bűntudat és a bánat. Apja elmenekül a saját világába, megközelíthetetlen sziklaként tengeti napjait. A könyv végére lassacskán mindegyiküknek sikerül feldolgozni a gyászt.
A hangulata teljesen egyedi, a Sikátorban uralkodó sötétség átfurakszik minden egyes oldalra, árnyékok, suttogások, klisés szellők a semmiből szerencsére nincsenek, és ezek adják meg a mélabús és lehangoló alaphangját a történetnek. Voltak egészen felvillanyozó pillanatok, amikor heves szópárbajokat vívott Wesley és Mac szarkasztikus és ironikus stílusukban, mégse érződött, hogy egymásnak lennének teremtve (ami nekem nem szokott tetszeni). Kölcsönös megértés és szimpátia, ami később bármivé átalakulhat, ez bőven elegendő.
Talán ez volt eddig a legfelnőttebb ifjúsági könyv amit valaha olvastam.
Mindenkinek ajánlom ezt a remekművet, nincsenek tökéletes szereplők ugyanolyan esendőek, mint bárki más. A főcselekmény olyan összetett, mint egy kirakós, és kiderül, hogy minden összefügg mindennel.
5/5
