2013. márc. 18.

Szurovecz Kitti - Gyémántfiú

Hozzám is elérkezett a Gyémántfiú (én Ásványfiúnak hívom, barátnőm Szénfiúnak) jó nagy késéssel, de csak összejött. És most jön életem leghosszabb élménybeszámolója.

Fülszöveg: A világhírű amerikai filmstúdió egy igazi gyémántra bukkan. Úgy is bánnak vele: a széltől is óvják, védik a külvilágtól, de még a szerelemtől is. Miközben Ő, Nick Richards tündöklő csillagként ragyogja be a világot, fénye a boldogság sugaraiként verődik vissza az őt bálványozók arcáról, amerre csak jár. Közvetlen környezete is későn eszmél, hogy a hírnév, a rajongók, a boldogtalanságra ítéltetett igaz szerelem, az örökös bezártság darabokra tépik az érzékeny, fiatal színész lelkét. S vajon mi lehet egy szabadságra vágyó lélek utolsó segélykiáltása? Megtalálhatja e boldogságot, a harmóniát az életben a Gyémántfiú?

SWEET MOTHER OF NATURE - első gondolat a könyvről. Írott szó nem hozott még ki a sodromból ennyire.
De próbálok inkább kulturáltan írni. Igyekszem.
Mindenek előtt megjegyzem, hogy könyv formában olvastam. Nincs kifogás semmiért.

Ahogy a fülszövegből mindenki leszűrhette, egy nem szokványos témával foglalkozik a könyv. A hírnév átkával. És én itt most meg is állok. A véleményem a hírnévről és a velejáróiról szöges ellentétben áll a könyv mondanivalójával. A hírnév csak néhány embernek adatik meg a születésétől fogva, akik meg önszántukból küzdenek érte, azoknak meg lehetne annyi tartásuk, hogy eltűrik a negatív következményeit. Ne picsogjanak és sajnáltassák magukat, hogy nekik milyen rossz. Ők választották azt az életformát, törődjenek is bele! Ha annyira elvakultak voltak az elején attól a képzeletbeli ragyogástól, akkor meg is érdemlik hogy úgy járjanak ahogy. Egyszer Nick vagy Heily (nem emlékszem melyikük) pontosan ugyanezt fogalmazta meg, mint amit leírtam. Annak megfelelően cselekedtek-e? Nem! Miért nem? Bármi amit kiejtenek a szájukon azt nem gondolják át, ők se figyelnek arra mit mond a másik szereplő, így értelemszerűen arra is magasról tesznek mit mondtak 2 oldallal azelőtt ők maguk. Így nehezen lesz hiteles bármi.

Hogy mik fordulnak meg a könyvben? Felsorolom:
- gázolás,baleset minden mennyiségben
- erőszak amennyi csak elfér, még nemi erőszakot is említettek
- vetélés (enélkül nem lenne teljes a sztori)
- drogfüggőség
- alkoholizmus
- merénylet
- terhesség
- vérfertőzés (a tipikus nem-tudtam-hogy-testvérek-vagyunk-de-továbbra-is-szeretlek séma)
Egy értelmes könyv megelégedne egy-két ilyen átütő problémával, de itt minden létező dolgot bele kellett keverni, hogy elfedjük mennyire silány maga a történet. Egyik észrevételem, hogy 70%-ban párbeszédekből áll ez a...papírhalom. Így nem is csoda, hogy ennyi mindent kellett belezsúfolni, így ki tud arra figyelni, hogy mi NEM történik? Mert valójában ez a helyzet. A leírások sem tetszettek. Folyton oda lyukadtunk ki, hogy mennyire csillogóan szőke és borostyán szemű a Nicki fiú. Mutatok egy borostyánt:
Ki az aki ilyen szemeket akar?
Pluszban még gyönyörködhettem Heily aranypöttyös szív alakú arcában is! (itt szeplőre gondolt? persze már, még a fényt is mindjárt visszaveri...aranypötty)

A könyv nyelvezete nem nyerte el a tetszésemet. Nem részem, hogy a helyesírási hibákat emeljem ki, szóval máshonnan közelítem meg.
A szlenggel, mint jelenséggel mostanában nem volt dolgom, de most egy életre bepótoltam minden elmaradásomat. Az én szememnek árt, de ha jobban belegondolok, a jövő generációjának hasznára fog válni az ilyen stílusú írásmód. Legalább tudják hol kezdődött el pusztulni a nyelvünk szépsége. Attól még, hogy egymás mögé pakolunk négy melléknevet nem leszünk drámaiak. Ugyanez vonatkozik a tőmondatokra is.
Meg kell még jegyeznem, hogy ez volt életem első könyve amiben láthattam egy mondatban leírva a "szar" szót. Egyedülálló eset...ÉS könyörgöm, ha már egy könyvet írunk, muszáj idióta rövidítéseket használni? Asszem? Frisco??? (San Francisco) Így hogy vegyem komolyan?
A következő hiba, lássuk be, kellő odafigyeléssel elkerülhető lett volna. Minden szereplő, ha monológot mond, vagy ha dialógust, folyton felkiáltójelesen, emelt hanggal teszi. Én nem tudom a kiabálást úgy értelmezni ahogy azt valójában arra szánták. A központozást inkább meg sem említem. Az nem feszültségkeltés, ha minden helyzetnél a mondatkezdő szó után van ott három pont, de még sejtetésnek is égbekiáltóan erőltetett. Így senki nem beszél a való életben, szaggatottan, mint aki épp agyvérzést kap. Kicsit kikezdte az idegrendszerem, hogy majdnem minden oldalon legalább 5 pontozás volt. Számoltam, mert nem vagyok normális!
Egy másik irritáló dolog, nekem egyenesen hihetetlen hogy mennyi idétlen becenév és becéző szó fordult meg a könyvben. Többek között: Apuskám, Édes, Drágám, Csillagszem, Kisapám, Papi (nem az apjára mondta), kicsi kincsem (fej a falba).  Ezekkel akkora családi hangulatot tudott néha teremteni, el se hiszem. Szinte egynek éreztem magam közülük. Ások is egy medencét és teli töltöm szarkazmusvízzel.
PIKÍRT! Ha nem láttam ötvenszer leírva akkor egyszer sem. Néha lapozzuk már át azt az átokverte szinonima szótárt kérem szépen.

Éljek az Alkonyat párhuzammal? Nem? Ooooké.

A szereplők:
Nick: sokszor elgondolkodtam hogy tényleg Nick a neve? Nem Nicky? Ha egy leszbikus kapcsolat lenne az alapkoncepció talán jó is lett volna a történet. Vagyis nem. Azt is elszúrta volna, ahogy ezt is. Mitől leszünk férfiak Nick szerint? Folyton nyavalygunk, imádjuk a lányos dolgokat, olyan a szókincsünk, mint egy ötévesnek, ha nem kapjuk meg amit akarunk akkor felkiáltójelekkel leordítjuk a másik fejét, bőgünk akár a napfény látványától is. Szerintem bennem mélyen egy férfi veszett el, mindenem megvan ami Nickben nincs.
Tulajdonképpen van ezekre magyarázat. Nick hiperérzékeny. Ki gondolta volna? Engem már nem sok minden lepett meg vele kapcsolatban. Nick-nek karakterizálás tekintetében, nem golyó ütötte sebei vannak. Ágyú ütötte sebei. Panaszkodik, hogy ajnározzák a szülei és testvérei, és hogy úgy bánnak vele, mint egy csecsemővel. Itt csak annyi a bibi, hogy igazából, tényleg egy csecsemő. Úgy gondolkodik, mintha nem lenne saját akaratereje, minden mások hibája, de hogy az övé lenne valami? Áh olyan nincs. Egoista, énközpontú, naiv, hiszékeny suhanc.
Természetesen ő is áldozatává esett egy paradoxonnak: Mikor először elment ebédelni Heily-vel a forgatás után sminkben, csodálkoztam, hogy miért nem bámulta meg senki. Talpig sminkben volt (ami három órán át készült, de érdekes, hogy minden smink 3 órán át készült a könyvben, hm.) és kontaklencsében. Ó, de várjunk csak. Hiszen még az író is elfelejtkezett arról, hogyan kellene kinéznie a szereplőjének! Látom már kérni kell, hogy a szereplők ne portáljanak és változzon meg a kinézetük egy csettintésre.
Heily: a legborzasztóbb vele kapcsolatban, az a függése másoktól. 300 oldalon keresztül siránkozik Nick-ért. Mondom jó. Van a közelemben xanax, még kibírom az ömlengését. Ha eddig eljutottam már nem adom fel. De ott telt be a pohár, amikor volt olyan idióta hogy elüttette magát! Itt volt az egyik legnagyobb paradoxon a könyvben. Heily nagy vígan próbálja ledobni a Golden Gate híd pereméről (hangsúlyozom hogy a korláton túl, azon TÚL) az ajándék karkötőjét, hirtelen elkezd metaforákban fulladozni, és a következő pillanatban Bumm. (így volt írva a könyvben) Az ÚT KÖZEPÉN ELÜTÖTTÉK. Hogy a viharba került oda a peremről??? Ilyen kiszolgáltatott, figyelemre éhes, önfejű, áldozati bárányt az irodalomtörténetben senki nem hozott létre. És ez nem bók.
A többiek: felesleges külön kiemelni őket. Ha a Fényemberek premier vetítésére csak a "fontosabb" mellékszereplőket hívják meg a szereplők, akkor én úgy döntöttem egyiküket sem invitálom meg ide. Ilyen a sóóóbiznisssz.

Heily+Nick= ✖
Nem nem nem nem nem nem nem. Nem kérek belőletek! Undorítóak vagytok külön külön, együtt meg hatványozódik ez az érzés!
A kapcsolatuk..hm...hogy is mondjam. Sekélyes, mint a tenger apálykor. Első találkozásukkor meglepő módon máris konfrontálódtak. (örülnék ha több olyan első találkozásról olvasnék a könyvekben amiben nem ellenszenvesek egymásnak a szereplők. Nekem ez már elcsépelt.) A továbbiakban meg elforgatták a nyálcsapot és olyan gennyesen "romantikus" lett, hogy azt elviselni is tehetség kell. Szeretlek! Én Jobban szeretlek! Meghalok nélküled! Ha te nem vagy én nem akarok élni! Szó szerint mindent felemésztő tűzben lángolt a szerelmük. Az agyuk is áldozatául esett.

A cselekmény a következőképpen alakult:
1. Szerencsés véletlen folytán Nick lett a Fényemberek főszereplője, aminek a válogatására ( nem casting, magyarok vagyunk) egy, egy napos ismeretség alapján benevezte az "ügynöke". Ha a naivság és a hiszékenység büntetendő lenne akkor csak annyit mondanék, Azkabanra fel Nick!
2. Megismerkedtek a főszereplők, egy annyira vicces és eredeti módon, mint még senki más. Egymásba rohantak és mivel remekül kelt feszültséget az író, meg is történt az első konfliktushelyzet! Roppant ötletes véletlenek folytán összeboronálni a főszereplőket, mint azt tudjuk.
3. Szerelem első látásra. /Titkolom hogy tetszel, de bárkit megölnék érted, még a tulajdon anyámat is aki nem törődik velem, csak a saját karrierjével./ Ne nézz így, megtörtént eset!
4. Veled leszek bármi áron! Mondta a lány akinek intelligencia hányadosa a béka feneke alatt van. Lenézem Heily-t. Attól lesz neki személyisége hogy mennyire imádja Nick-et?
5. Féltékenyek vagyunk! Irgumburgum!
6. Drogozni kezdek és alkoholizálni!
7. Megvertek és elvetéltél, ezért megölöm magam!
8. Annyira szégyenlem magam hogy inkább elmegyek a világközéppontjába, Körösújfaluba! Mert minden külföldi Magyarországra vágyik. Körösújfaluba. Hogy képzelte Nick hogy odamegy abba a házba amihez neki semmi köze? Az Heily apjáé! És hogy nem jutott eszébe annak a sok marhának ott is keresni? IQ bajnokok! Számlaszám? Elvileg nem egy barlangban húzódott meg Nick, szóval csak mozgott a számláján néha az a pénz! Vagy azt vegyem be, hogy több ezer euróval járkál a farzsebében?
9.  Összefekszem a szerelmem klónjával mert nekem ez így jó. Pláne ha sokkal "szexibb" az eredetinél.
10. HALJATOK MÁR MEG! HÁNYSZOR HALTOK MEG MAJDNEM? Jó, én kiszálltam, nem folytatom.

Filmforgatás és színészkedés. Kinek mi jut róla az eszébe. A színészkedést emelném ki ha lehet. Nemrégiben láttam egy animét (mert olyan is becsúszik néha) amiben pont ezzel foglalkozott egy lány, hogy ő színésznő akar lenni különböző okok miatt, gyakorlatilag a nulláról indult. Ott szépen van ábrázolva a folyamat, mennyi akaraterő szükséges egy-egy szerep eljátszásához, és mennyi viszontagságot hoz elé az élet amik miatt bármikor feladhatná. Annak van üzenete: soha ne add fel az álmaid.
Ennek itt nincs. Ha még csak ez lenne a fő gond, megbékélnék vele. Elégedettebb lettem volna, ha itt is valahogy papírra veti a színészkedés folyamatát, mik fordulnak meg a szereplők fejében egy-egy karakter megformálása közben, mennyire nehéz hitelesen előadni az érzelmeket amik nem a sajátjai eredetileg. Nem csak úgy élünk bele a vakvilágba, "álszínészkedünk", ripacskodunk össze-vissza, és bármi más fontosabb, mint az adott szerep. Ó most magánéleti gondokkal küzdök ezért elhúzom a csíkot az Isten háta mögé, nem érdekel hány embernek nem lesz munkája miattam és keresete. Mert én vagyok a fő attrakció, haljanak csak éhen nyugodtan.

Sokat gondolkodtam rajta van-e bármi pozitívum. Legtöbbször a 2 pontot kapott könyveknél jó érv ha például rövid, mint egy novella. De ha 596 oldalon keresztül küzdünk egymás ellen, én és a könyv, abban nincs semmi szórakozás. Nem vagyok az a félbehagyós fajta.

Nevetséges és ellentmondásos mondatok:
- "...A karriered foglya leszel! Ha egyszer ezt vállaltad már ne nyavalyogj a dolog kellemetlen hozatéka miatt! Mintha nem ezt mondtam volna én is! De mint mondtam, senki nem hallgat senkire.
- "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, hogy bepróbálkoznék nála"  Gúnyt űz a vérfertőzésből. Nem csak én vettem ezt a dolgot a szívemre, csak ilyen ízléstelen viccet én még nem olvastam. Van aki egy komplex, hatalmas érzelmi töltetű regényt is képes írni erről a témáról és fele annyira sem vicces ez a tárgy, mint ahogy az meg lett említve.. (Lásd V.C. Andrew. - Virágok a padláson, egyik kedvenc könyvem, több kötetes vérfertőzés) Mellesleg egy épeszű testvér sem mond ilyet a másikra. Volt még egy olyan szituáció, amikor egy apa szívesen elvitte volna a lányát "táncolni" ha nem lennének vérrokonok. (egyértelműen nem táncolni akart vele) Felfordulna a gyomrom ha bátyámnak ilyet mondanék! Csinálhatnánk viccet a nemi erőszakból is vagy esetleg a testi fogyatékosságból. Határ a csillagos ég.
- "A monitoron fotók tömkelege: fiúkról. Volt köztük szőke, barna...kölyökképű tizenéves és legalább huszonötös vénember is."  És aki harmincéves az már okleveles múmiának számít? Szigorúak vagyunk egy kicsit.
- "...kérdezte Nick olyan megejtő szemekkel, hogy Heily szíven tudta volna szúrni magát, amiért így megnehezítette ennek a tüneményes embernek az elmúlt heteket"  Ha kell rá önkéntes én itt vagyok...
- " Ne gondold, hogy nem éreztem már: milyen jó volna téged egy lakókocsis ungabungára berángatni úgy hollywoodi módra..." Kérnék egy ciánkapszulát.
- " Míg te lejátszod a csillagot az égről, addig ő egyet tud: olyan arckifejezéssel állni, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a tekintetében ott a világfájdalom! Én azt hittem ez csak az emósoknak jön be! Áruld el nekem, miért tetszik a nőknek ez a feeling?" Magyar az író. Magyar a célközönség. A feeling 100%, hogy angol szó. Hát van itt probléma? Nincs.
- Míg az osztálytársai a parkban lógtak, és stikában szívták a szülők készletéből lenyúlt mariskás cigit, addig Heily egyik mozifilmet nézte a másik után." Hadd ne mondjak semmit.
- "Olyan vicces kis portéka vagy" Én meg olyan szép lámpa vagyok.
- "...és figyelte Heilyt, aki már percek óta az ablak mellett állt, és áhítatosan bámulta a szakadó esőt. Sosem látott még ilyet." Valamit nagyon az alapoktól kellene kezdeni, hogy valaki felismerje milyen ha esik az eső.
Sajnos elfelejtettem kiírni az egyik legidiótább idézetet, amiben Nicket egy macskához hasonlítják. Mert a macskáknak köztudottan HÉT élete van. Nem kilenc.
Többet inkább nem gyűjtöttem, még a végén ideírom az egész könyvet.

Most egy kis érdekesség következik. Az epilógus után ahogy olvastam az olvasói véleményeket egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért értékelik olyanok a könyvet akik csak az internetes változatot olvasták? A kettő szerintem távol áll egymástól. A regényt látták szerkesztők, több kézben megfordult, ebből kifolyólagosan biztos vannak eltérések is benne az internetes változattól. Inkább nem leszek annyira mazochista, hogy abba is beleolvassak, de ennek értelme nem sok volt.
Ha személyes sértésnek tekinti bárki azokat amiket a fentiekben megemlítettem, akkor hadd szegezzek egy kérdést nekik: Miért olvassátok még mindig? Nem támadtam az írónőt, csak a könyvét. Ha nekem nem tetszik másnak még tetszhet.
Mindenki saját felelősségre olvassa el. Komolyan az az érzésem volt, hogy a könyv foggal körömmel küzd az utálatomért PONT PONT PONT FELKIÁLTÓJEL

5/1 (az első egyes könyv, ilyen egyes: http://www.youtube.com/watch?v=VOmt7akoDRc  4:27-nél van a lényeg)

2013. márc. 11.

Marian Keyes - A legfényesebb csillag

Egyből megakadt rajta a szemem a könyvtárban. Tudtam hogy régóta a várólistám fogságában senyved, és hallottam a "set me free" kiálltásait. Ő választott engem tulajdonképpen, csöppet meglepett hogy mennyire vastag, mert rég nem volt dolgom ilyen kaliberű könyvvel. Nosza! Vágjunk bele!

Fülszöveg: A legfelső emeleten Katie lakik. Egy könnyűzenei ügynökségnél dolgozik vezető beosztásban, és ha nem éppen valamelyik lecsúszott rocksztárral hadakozik, azon tűnődik, mennyi túrótortára lenne szükség ahhoz, hogy halálra egye magát…
Az alatta lévő lakáson két izmos lengyel osztozik az utcai életben jártas taxissal, Lydiával, akinek az eszénél csak a nyelve élesebb, ugyanakkor, meglepő módon, vannak sebezhető pontjai is…
Az első emeleten találjuk Fionnt, a kertészt, aki többre becsüli egy csokor petrezselyem társaságát, mint az emberekét. Pedig úgy néz ki, mint egy mesebeli herceg, és amikor saját műsort ajánlanak neki az egyik televíziós társaságnál, váratlanul reflektorfénybe kerül…
A ház alsó szintjének lakója az Elválaszthatatlan Páros, Matt és Maeve, akik, miközben nagyon, de nagyon szeretik egymást, napi jótéteményekkel próbálják elejét venni a lelküket mardosó kétségbeesésnek…

Egy ház, négy lakás.

S egy este rejtélyes látogató érkezik a Star Street 66-ba. Felbukkanása nagy változásokat idéz elő a ház életében. Rég eltemetett titkok bukkannak felszínre, szerelmet, tragédiát és nem várt fordulatokat idézve elő. És hirtelen minden lakónak új irányt vesz az élete…

Kezdeném azzal, hogy ugye milyen terjengős ez a fülszöveg? De ne félj, összefoglalom a lényegét két mondatban!
Egy ház, négy lakás, egy rakás ember, mindegyiküknek vannak gondjaik és egy közös szál ami összeköti őket. Átlagosak.

Hinnéd, hogy lehet pozitívum egy könyvben, hogy minden szereplője átlagos? Mostantól én elhiszem.
Van az a sztereotípia, hogy minden történet úgy kezdődik, hogy a főszereplő éppenséggel miért különleges. Miért éppen ő a kiválasztott, aki az átlagból kiemelkedik stb stb. De ez megvalósíthatatlan ha egy könyvnek egyszerre több főszereplője van! Nem lehet csak az egyikük különleges, azzal csak diszkriminálnánk a többit és a háttérbe szorulnának. Ezért a legmegfelelőbb ha mindannyian egyenlőek, egyikük sem különb a másiknál. Se szupererő, se titkos élet és társaik. Így tökéletes egyensúlyba kerülnek az eltérő részek felosztása.
Sok témát feszenget a könyv, főképpen a párkapcsolat és annak fontosságát próbálja kiemelni. De többek között szó esik különféle mentális betegségekről, akár erőszakról is. A párkapcsolat témával nekem csak annyi a bajom, hogy ez a téma engem fikarcnyit sem izgat. Jó irányból közelítette meg az írónő, kicsit elvicceli és elbagatelizálja a problémákat, ami nem igazán probléma, mert nem lesz tőle erőltetett és nem is dühítő csak szórakoztató. De egyértelműen nem én vagyok a célcsoport, ami az én hibám. Képtelen vagyok ésszel fölfogni hogy miért ennyire veszettül fontos hogy legyen valakije az embernek. Nekem azt sugallta néha a könyv, hogy ha valaki egyedülálló az egyszerűen nem tudja megállni a helyét sehol. Amit nyilván nem fogok elfogadni.

A cselekmény illetve, hogy hova akarna kilyukadni ez a 836 oldalas könyv (+ az ajánlók, én hülye azokat is mindig elolvasom, ha már fáradtak vele, hogy beletegyék..) az kb a közepéig nem látható előre. Aztán viszont az egyik szereplő elhint egy apró megjegyzést, ami akkora jelzés volt mintha valaki késsel böködné a szememet, hogy ITT A MEGFEJTÉS! Ezt nem is lehet felróni mint hibát, mert legalább lett valami célja a történetnek, nem csak élnek bele a vakvilágba a szereplők és minden csak elromlik körülöttük.
Egy jó pont a könyvnek hogy gyorsan olvastatja magát, és olyan, mint négy különböző könyv egyben.

A karakterizálás szerintem zseniális. Fejezetről fejezetre történik valami változás az életükben. Mindegyik szereplőnek önálló személyisége van, csak az egyikük volt rémesen idegesítő de amilyen célra született annak tökéletesen megfelelt. (aki olvasta az gondolom tudja, hogy ez csakis Fionn lehet..)
Meave, akinek szép a neve csak kiejthetetlen (vagy ki lehet ejteni de akkor egy kérődző tehén hangjával vetekedhetne a hangzása) a felszínen egy vidám bohókás nőszemély, aki mindenben a jót látja, de valójában szörnyű titkot őriz magában ami napról napra jobban elkeseríti. Matt, a férje nem kapott nagyon nagy szerepet, csak Maeve támogatójaként funkcionált. Azonban egyszer olyat csinált amivel nálam kihúzta a gyufát. Semmi oka nem volt rá hogy olyat tegyen, sőt! Mindenki másnak a házban talán több oka lett volna arra hogy olyat tegyen. (nincs hangulatom spoilerezni, olvasd el és megtudod mi az :)
A lengyel kis csapat Lydiával együtt tetszett a leginkább. Nem nyavalyogtak hosszasan, mindig a legrövidebb utat akarták választani a problémájuk megoldásához, ami persze nem mindig sikerült, de vicces helyzetekbe sodorta őket. Egyszerű lelkek akiket nem lehet nem szeretni.
Katie és Conall. Ők azok, akik egymás nélkül képtelenek létezni. Nem sok minden alakult ki róluk bennem. Ők képviselték az átlagok átlagát. Conall a hanyag, munkamániás férfi és Katie a csak-érted-élek barátnő, aki lassan, de végül rájött hogy Conall nem az ő tökéletes álomlovagja. (aztán meg persze mégis az lett) Ez az "egymásnak lettek teremtve" dolog nem tükrözi az én nézetem.
A legszimpatikusabb karakter díját pedig megnyerte...Morgó, a kutya!!! Okosabb mint bármelyik ember! Ő ítélte meg legjobban az embereket, és annak rendje és módja szerint is bánt velük. Jemima sem sokkal maradt le a díjról, de ő mindenkiben igyekezett meglátni a jót és valahogy mindig tudott segíteni mindenkinek  valamivel. Túl tökéletes hogy valóságos legyen, de igenis szerethető.

Ha valaki nagyon szereti a romantikát, vagyis a JÓL megírt romantikát ami minden érzést hitelesen taglal, az hamar a kedvencei között tudhatja ezt. Erősen ajánlom nektek kis románcfaló molyok.

A címet valahogy nem tudom a könyvhöz kapcsolni. Nincs itt semmiféle csillag. Ha arra gondolok amiről valóban szó van, az meg fényévekre van a csillagtól. Meg mi az hogy a legfényesebb? Honnan nézve? Ha a Földről akkor a Nap a legfényesebb! A legfényesebb, a Nap. Ez a cím meg pláne röhejes lenne.

5/4

2013. márc. 5.

Jay Asher - Tizenhárom okom volt

Barátnőm egyik kedvenc könyve, évek óta ajánlgatta én meg csak fittyet hánytam rá. De eljött a mi időnk Hanna!

Tartalom: Van egy lány, akit becsaptak, cserben hagytak és saját magában is rettenetesen csalódott ahogy a környezetében is. Egyetlen célja hogy tudtára adja mindenkinek mit követtek el ellene, maguk és mások ellen amiért egyszer s mindenkorra véget vetett az életének.

Öngyilkosság.
Sokak számára bizonyára ez kényes téma, de nekem abszolút nem. Szeretem a megszokott témától eltérő alkotásokat, és erről a témáról különösen szívesen olvastam.
Rengetegen elítélik az öngyilkosságot, ami szerintem csak a szűklátókörűségüknek és tudatlanságuknak tudható be. Azoknak van a legnagyobb hangja az ellenzéskor akiket a legkevésbé érdekel az indok. Meg sem próbálják megérteni. A kiváltó okokat alábecsülik, lekicsinyítik és bele sem gondolnak hogy ő is ugyanolyan ember volt mint bárki más, mielőtt elkövette ezt a bűnt. Én sem támogatom, de megértem.  Nem vádolom a gyengeséggel, hogy ilyet csak a gyávák tesznek és csupán elmenekülnek a problémák elől. Ez hülyeség. Te itt mernéd hagyni ezt a világot mert már nem bírod elviselni tovább, és nem látsz kiutat? Nem? Sejtettem. Persze lehetne azt mondani hogy nem volt benne elég akarat a túlélésre, de vannak olyan események amiken nem lehet túljutni legyen bármilyen erős az illető.
Abban nem értettem egyet Hanna-val hogy a társait vonta felelősségre a halála miatt. Saját magában kellett volna keresni a hibát, a kiváltó emberek és tényezők mindenkire másképp hatnak, ha belőle ilyen érzéseket váltottak ki mindezek, akkor benne volt a hiba. Másokban is van hiba, de mindenki saját magáért felel.

A könyv teljes egészében tetszett, darabjaira szedve viszont kevésbé. Hanna-val nem tudtam azonosulni, olyan problémákkal küzdött amik engem messziről elkerültek, az érzései sokat ingadoztak egy adott helyzeten belül. Egy valami dühített benne, hogy szinte láthatatlan jeleket küldött mindenkinek de elvárta, hogy észrevegyék elkeseredett kíséretét a segélyhívásra, és azon nyomban megmentsék. Tipikus sült galamb a tudjuk hová eset. Olyan talpraesett volt azzal hogy erőt vett magán a magnó felvételek készítésére, végig élte többször az elszenvedett károkat. Erre meg neki ezt jelenti a segítség kérés? Ekkor csalódtam benne egy kicsit.
Szerettem volna hallani a hangját, ugyanúgy átélni mindent mint a többiek. Így írásban nem volt annyira szívhez szóló, nem hallhattam a lélegzetvételeit, a hangsúlyát, hangjának csengését nevetés közben vagy ahogy éppen elcsuklik. A leírások túl sok mindent hagytak a képzeletemre.

Nekem ez az első ilyen könyvem amit ilyen formában olvastam. Két narrátor egyszerre, kicsit furcsa volt az elején és össze is zavart vele. Például Clay-re 30 oldalon keresztül azt hittem, hogy lány. (okát nem tudom miért) De ami a legfurcsább és csak az én hülyeségemnek köszönhető, hogy azt gondoltam ezt a könyvet egy nő írta! Igen, elolvastam a szerző nevét. Igen, tudom hogy a Jay férfi név. Nem, ebbe nem is gondoltam bele igazán! Csak magával sodort az író lendülete és a stílusa ezért ringattam magam tévhitekbe, aztán koppantam a végén az epilógusban. FÉRFI! Ne felejtsem el.

Szerettem olvasni Hanna gondolatait és meglátásait ugyanakkor Clay reagálását mindenre. Ha úgy vesszük, személy szerint én gyűlölöm ha egy férfi sír, de Clay okait amiért könnyekre fakadt teljesen megértettem, a tehetetlenség amit átélt elviselhetetlen súlyként nehezedett rá. Szerette őt, megmenthette volna, de nem tudta. Kedvenc részem is az, amikor Hanna mondatonként határozza el magát tettével kapcsolatban, Clay meg végtelenül csak tiltakozik közben és a világba kiáltja fájdalmát.

Vitatkozhatnék bárkivel hogy ez mennyire való "gyerekek" kezébe. Csak egy valamiről szokás elfeledkezni, ma már nincs olyan hogy "gyerek". Koraérett a tizenéves korosztály. Ha ezt a tényt nem is veszem figyelembe, én akkor is ajánlom a fiataloknak is. Meg kell tudniuk milyen a pillangóhatás.

Ui: semmiképpen ne vedd bátorításnak amit írtam.
5/4

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...