Tartalom: Van egy lány, akit becsaptak, cserben hagytak és saját magában is rettenetesen csalódott ahogy a környezetében is. Egyetlen célja hogy tudtára adja mindenkinek mit követtek el ellene, maguk és mások ellen amiért egyszer s mindenkorra véget vetett az életének.
Öngyilkosság.
Sokak számára bizonyára ez kényes téma, de nekem abszolút nem. Szeretem a megszokott témától eltérő alkotásokat, és erről a témáról különösen szívesen olvastam.
Rengetegen elítélik az öngyilkosságot, ami szerintem csak a szűklátókörűségüknek és tudatlanságuknak tudható be. Azoknak van a legnagyobb hangja az ellenzéskor akiket a legkevésbé érdekel az indok. Meg sem próbálják megérteni. A kiváltó okokat alábecsülik, lekicsinyítik és bele sem gondolnak hogy ő is ugyanolyan ember volt mint bárki más, mielőtt elkövette ezt a bűnt. Én sem támogatom, de megértem. Nem vádolom a gyengeséggel, hogy ilyet csak a gyávák tesznek és csupán elmenekülnek a problémák elől. Ez hülyeség. Te itt mernéd hagyni ezt a világot mert már nem bírod elviselni tovább, és nem látsz kiutat? Nem? Sejtettem. Persze lehetne azt mondani hogy nem volt benne elég akarat a túlélésre, de vannak olyan események amiken nem lehet túljutni legyen bármilyen erős az illető.
Abban nem értettem egyet Hanna-val hogy a társait vonta felelősségre a halála miatt. Saját magában kellett volna keresni a hibát, a kiváltó emberek és tényezők mindenkire másképp hatnak, ha belőle ilyen érzéseket váltottak ki mindezek, akkor benne volt a hiba. Másokban is van hiba, de mindenki saját magáért felel.
A könyv teljes egészében tetszett, darabjaira szedve viszont kevésbé. Hanna-val nem tudtam azonosulni, olyan problémákkal küzdött amik engem messziről elkerültek, az érzései sokat ingadoztak egy adott helyzeten belül. Egy valami dühített benne, hogy szinte láthatatlan jeleket küldött mindenkinek de elvárta, hogy észrevegyék elkeseredett kíséretét a segélyhívásra, és azon nyomban megmentsék. Tipikus sült galamb a tudjuk hová eset. Olyan talpraesett volt azzal hogy erőt vett magán a magnó felvételek készítésére, végig élte többször az elszenvedett károkat. Erre meg neki ezt jelenti a segítség kérés? Ekkor csalódtam benne egy kicsit.
Szerettem volna hallani a hangját, ugyanúgy átélni mindent mint a többiek. Így írásban nem volt annyira szívhez szóló, nem hallhattam a lélegzetvételeit, a hangsúlyát, hangjának csengését nevetés közben vagy ahogy éppen elcsuklik. A leírások túl sok mindent hagytak a képzeletemre.
Nekem ez az első ilyen könyvem amit ilyen formában olvastam. Két narrátor egyszerre, kicsit furcsa volt az elején és össze is zavart vele. Például Clay-re 30 oldalon keresztül azt hittem, hogy lány. (okát nem tudom miért) De ami a legfurcsább és csak az én hülyeségemnek köszönhető, hogy azt gondoltam ezt a könyvet egy nő írta! Igen, elolvastam a szerző nevét. Igen, tudom hogy a Jay férfi név. Nem, ebbe nem is gondoltam bele igazán! Csak magával sodort az író lendülete és a stílusa ezért ringattam magam tévhitekbe, aztán koppantam a végén az epilógusban. FÉRFI! Ne felejtsem el.
Szerettem olvasni Hanna gondolatait és meglátásait ugyanakkor Clay reagálását mindenre. Ha úgy vesszük, személy szerint én gyűlölöm ha egy férfi sír, de Clay okait amiért könnyekre fakadt teljesen megértettem, a tehetetlenség amit átélt elviselhetetlen súlyként nehezedett rá. Szerette őt, megmenthette volna, de nem tudta. Kedvenc részem is az, amikor Hanna mondatonként határozza el magát tettével kapcsolatban, Clay meg végtelenül csak tiltakozik közben és a világba kiáltja fájdalmát.
Vitatkozhatnék bárkivel hogy ez mennyire való "gyerekek" kezébe. Csak egy valamiről szokás elfeledkezni, ma már nincs olyan hogy "gyerek". Koraérett a tizenéves korosztály. Ha ezt a tényt nem is veszem figyelembe, én akkor is ajánlom a fiataloknak is. Meg kell tudniuk milyen a pillangóhatás.
Ui: semmiképpen ne vedd bátorításnak amit írtam.
5/4
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése