Fülszöveg: Carl Streator újságíró egy nap különös megbízást kap szerkesztőjétől: a hirtelen bölcsőhalálról kell cikksorozatot írnia. Alighogy nekilát e nem kifejezetten hálás feladatnak, különös felfedezést tesz: az áldozatok mindegyikének ugyanabból a könyvből, ugyanazt a verset – egy afrikai törzsi mondókát – olvasták fel a haláluk előtti este. Carl fejében hamarosan összeáll a kép, és kezdetét veszi a hajtóvadászat a mondókás könyv fellelhető példányai és a Varázskönyv után, amelyben a gyilkos mondóka eredetije szerepel. A keresésben „segítségére” lesz Helen Hoover Boyle ingatlanügynök – akinek múltja és rózsaszín hajkoronája súlyos titkokat rejt –, Helen titkárnője, Mona Sabbat, a fiatal neohippi boszorkány, valamint Mona megszállott pasija, Osztriga, a Harcosok klubja Tyler Durdenjének ikertestvére, aki akár emberek milliárdjait is könnyű szívvel feláldozná, ha ezzel „megmenthetné” bolygónkat.
Néhány helyen cselekményleírást tartalmaz a bejegyzés!
Sokat törtem rajta a fejem, vajon megéri-e nekem egyáltalán írnom róla. Azért írok blogot, hogy sokkal élénkebben éljenek bennem az emlékek a könyvekkel kapcsolatban. Ha megkérdezik tőlem, mit gondolok erről vagy arról a könyvről, milliószor könnyebb tudatom rejtekeiből előbányászni a történetet és a véleményemet róla, ha előtte írásban is rögzítettem. Viszont, ennél a könyvnél ilyennel vesződnöm sem kell. Tudom, hogy hetekkel később is ugyanolyan világosan fogok emlékezni rá, akár most. Van az a sallang, hogy mély nyomot hagy bennünk egy könyv, ez egy egész krátert hagyott. Megosztom miért volt ez rám nagy hatással.
Ahogy a fülszöveg is bemutatja, nem egy átlagos horror történettel állunk szemben. Nem a vérengzés, belezések és különböző testnedvek szétfröcskölésének szépségeiről szól. Csupán bölcsőhalálok. Első olvasatra nem is tűnik ez annyira rettenetesnek. Magamból kiindulva, teljesen hidegen kellett volna hagyjon érzelmileg. Nem szeretem a gyerekeket, de nem is utálom őket, jobbnak látom ha szép külön utakon ellavírozok mellettük, bármit csak a kontaktust kerüljem. Nekem ők a mumusaim. Azonban, ezt az egészet lehet csak bemesélem magamnak. Úgy olvastam a könyvet, hogy arra próbáltam gondolni, hogy ez nem valóság, nem lehet igaz belőle semmi. Ilyen hozzáállással akár fel is köthetném magam, azzal a jelmondattal, hogy inkább akkor ne is olvassak. Muszáj az embernek beleélnie magát az elbeszélésbe, hogy személyesebb élményként élje át.
Bölcsőhalál. Csecsemőhalál. Újszülött halál. Gyerek halál. Mindenki válassza ki magának a megfelelő szörnyűséges elnevezést. Mr. Streator és Helen Hoover Boyle is elvesztette gyermekét, mert felolvastak nekik egy esti mesét. Egy jó szándékú tettből gyilkosság lett. Sok más család is ugyanezt élte át, de Mr Streator-nak az a feladata, hogy úgy írjon ezekről, hogy az emberek elolvassák. Minden szülő félti gyermekét a bölcsőhaláltól, azonban belső kíváncsiságuknak egyszer úgyis behódolnak és kezdeti ellenállásuk a bölcsőhalál ténye ellen érdeklődéssé változik. A tudás hatalom. Vagy mégsem.
A könyv egyik fő motívuma a zaj. Mindenki zajfüggő és csendfóbiás. Ez a magány és a hatalom érzéséből fakad. Én magányosságom ellen zajt viszek életembe, míg testvérem csupán hatalom nyerésből egyre feljebb és feljebb veszi a hangerőt, hogy úgy mond így jelezze a dominanciáját. Néha ez fordítva is igaz, de ez egy elnagyolt példa erre.
"Mindig akad valaki, aki kényszert érez, hogy telepermetezze a levegőt a hangulatával."
Mindenki aki kívülállónak érzi magát, az valamilyen szinten vágyakozik a hatalomra. Ha erős lesz, majd tisztelik. Ha hatalmas tudásra tesz szert, akkor mások fölé magasodhat és bizonyíthatja felsőbbrendűségét. Én nem vagyok egy megalomániás személy, de sokszor elképzeltem mire mennék, ha emberfeletti képességekre tennék szert. Nem mindig a jobbik énem győzött.
A könyvvel egyetlen gondom, a követhetetlensége volt. Sok esetben maximálisan beleéltem magam a cselekmény folyamába, és erre egy váratlan történet félbeszakította, amit egészen a regény végéig nem tudtam hova tenni. Azokat a részeket kicsit egyhangúnak találtam, a szereplők kilétében sem voltam száz százalékig biztos. Mintha az utca emberét megállították volna, hogy meséljen egy városi legendát.
Horror regényt még csak egyet olvastam ezen kívül. A másik az Joe Hill - Szív alakú doboza volt. Attól kivert a víz néha, a szellemes történetek és filmek a gyengéim. Nem tudom higgyek-e a másvilágban, szóval úgy mond a kiismerhetetlenségtől félek a legjobban.
Az Altató hangulata az depresszív és melankolikus, elejétől végéig a gyász érzése lengi körül. Ezeken kívül, nekem néha nagyon morbid, kicsit ízléstelen és bizarr is volt. Nem feltétlenül negatív vonatkozásúak ezek a jelzők, pont ezek tették teljessé az élményt. Írok pár példát, amik a földbe döngöltek.
- Helen-t megszállta egy barátja és átvette teste fölött az irányítást, így kényszerítve rá Helen-t hogy végezzen magával, mert szerinte eluralkodott rajta a hatalommánia. Szóval a megszállás közben, "Helen" eldobta jéggé fagyott csecsemőjét (részletekbe nem mennék bele túlzottan, hogy miért fagyott) kezei közül, aki így darabokra hullott. Kezecskék és lábacskák hevertek szanaszét a földön, ennek tetézéseként pedig a feje is elgurult...Ez engem nagyon sokkolt. És ami még rosszabb volt az egészben, hogy ezután Helen tudatára ébredt, és kínkeserves sírás közepette karjaiba fogta a fagyott maradványokat és lélekszaggatóan sírt tovább. Mi ez, ha nem borzasztó?
- Mr. Streator lábából egy kis makettépület darabkáit szedegeti ki Mona (Helen asszisztense). Tömérdek mennyiségű genny és vér folyik a lábából, ahogy egyenként húzza ki a darabokat, amiket későbbi felhasználás gyanánt valamilyen oknál fogva meg is tartottak. Hogy mi az az ok? Hát hogy Osztriga, (Mona barátja) Mona engedélye nélkül, miközben ő alszik szépen befonja őket a raszta hajába...Ne kérdezd, hogy fertőtlenítették e azokat...nem is akarom tudni. Mindenképpen undorító.
- Nekrofília. Kb két évvel ezelőtt egy hirtelen ötlettől vezérelve barátnőimmel együtt megnéztünk két erről szóló filmet. Nekromantik 1 és 2. Ennél kiábrándítóbb dolgot csak egyszer láttam, de az is egy másik film volt. (Sprski, maga az antikrisztus forgathatta) Hogy leírva olvashattam erről, nem hozott ki belőlem olyan vehemens indulatokat, mint vizuális formában, de így is megrendítő volt. Ez is a mások felett való uralkodás egyik megnyilvánulása.
Chuck Palahniuk-nak van egy olyan stílusa, ami miatt kiemelkedik a tömegből. Erős kritikai érzékkel áll hozzá mindenhez és saját életét is ihletforrásnak tekinti. Ennél a könyvnél édesapja halála és annak körülményei szolgáltatták az ihletet. Feltettek neki egy kérdést, hogy hisz-e a halálbüntetésben. Nem tudott rá válaszolni. Én se tudnék. Alapjában véve, én nem pártolom az erőszak semmilyen formáját se, de hogy ez igazságszolgáltatás lenne, azt nem tudom vitatni.
Ajánlom mindenkinek, aki nem vágyik kikapcsolódásra. Ez nem az a könyv amit szeret az ember, hanem ami elgondolkodtatja és megértésre készteti.
"Ha nem létezik szabad akarat. Ha igazából nem tudod, amit tudsz. Igazából nem szereted, akiről azt hiszed, hogy szereted. Akkor miért érdemes élni?
Semmiért."
5/4
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése