Megtörtént.
Túléltem.
Nem volt olyan rossz.
Sztori: A mit sem sejtő halandók világában a vérszopók és harcosok nemzetsége vívják folytonos harcaikat. Ennek kellős közepébe csöppen bele Gabrielle, a tudatlan földi, amikor a harcosok vezére felfedi előtte, hogy ő egy kiválasztott.
Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki az első 50 oldal után J.R Ward Fekete Tőr Testvériség sorozatára asszociált. Nagyon sok hasonlóság van köztük, egyebek között a társadalom felépítésében, a harcosokban, és a kihagyhatatlan szükséges gonoszokban.
Nem mondanám, hogy nem tetszett, mert valamilyen szinten tényleg jó volt, csak a sok kis apró hiba egyre csak gyűlt és sajnálatos módon nem lehet szemet hunyni fölöttük.
Pozitívumnak a leírásokat és a helyes tördeléseket mondanám.
Igaz, kicsit idegesítő volt, hogy emésztő vágytól 'szenvedett' a két főszereplő másfél oldalanként, de ezt túl lehetett élni. Itt valamilyen módon előnyére vált a könyvnek az a pár szexjelenet, mindenképpen igényesebben volt leírva, mint az Éjsötét szeretőben.
A szerelmi szál, hát...a vámpíros könyvekben minden pár nap vagy hét alatt zajlik le, és mindig az a vége hogy halálosan szerelmesek egymásba és az önfeláldozás egy új szintjét mutatják meg. Nem is vártam ettől mást.
Egy-két érthetetlen cselekedet nekem nagyon szúrta a szemem, mint például, mikor a harcosok elmentek vadászni és látták hogy egy ember az ellenség küszöbén áll (szó szerint), eszükbe se jut tenni valamit, hanem mikor már épp meghalt akkor mondják hogy: ideje közbelépni. Ilyenkor?! Bwaaah!
Azt is szeretem, mikor robbantgatnak, háborúkat vívnak a nyílt utcákon de egyetlen egy halandó sem veszi észre ezeket a dolgokat. Továbbá, ha meghal valaki, egy szóval sem lesz megemlítve sehol, hogy kárba ment egy élet, hanem mindent elintéznek egy vállrándítással. De ez abban az esetben már nem igaz, mikor egyik fajtársuk veszti életét. Mindegyik élet egy élet, miért kell különbséget tenni köztük?
A nagy csavar, hogy ki lehet az ellenség vezetője nyilvánvalóbb már nem is lehetett volna, elvégre nem véletlenül beszéltek xy családfájáról. (nem akaroook spoilert, bocsánat)
Kicsit olyan benyomást keltett rám a regény, mintha a szereplők egy brazil szappanoperából szabadultak volna el, és az én képzelőerőmmel párosítva a párbeszédek is olyan minősíthetetlen jelenetekként jelentek meg, amikben affektálnak, mutogatnak, sírnak, ordibálnak és stb. Egyszer készíteni kellene az ilyenekhez egy elnagyolt ábrát, hogy mi hogyan zajlik szerintem.
Hagytak bennem pár tüskét az elvarratlan szálak, de ez már közel minden sorozat nélkülözhetetlen kelléke. Abban persze biztos vagyok, hogy a jók fognak győzni és még egy pár pozitív hős 100% hogy meg fog halni. Ez is egy séma a mai időkben. Pedig szerintem nem kellene mindenáron kompenzálni a jó cselekedeteket egy egyenértékű rossz veszteséggel (nincs is 'jó' veszteség).
Nem bántam meg, hogy elolvastam. Színes karakterek garmadája töltötte meg a könyvet, akik nem csöpögnek túlzottan, hanem egy kis szarkazmussal és öniróniával egy kis humort is képesek belecsempészni a történetbe.
Csak azt sajnálom, hogy nagyon sok azonosság van Ward sorozatával, és így nem tudom őket szétválasztani teljesen az értékeléskor.
A borítóhoz hozzáfűzném (de csak halkan) hogy ha a vámpírok teljesen szőrtelenek, gyakorlatilag MINDENHOL, akkor hogy a fenébe került oda egy borostás pasas? :D
5/3 (és fél, csak nem jelölöm)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése