A történet összetettségét elég könnyen el tudom magyarázni. A szomszédba új gyerekek érkeznek akik egy baleset során elvesztették szüleiket, ők: Meg és Susan, akiket egyetlen rokonuk fogadta be saját gyermekei közé.
Egy felnőtt férfi elbeszéléseit tartalmazza, amint visszaemlékszik gyermekkorának legborzasztóbb nyarára. Egyszerre szemlélődik kisfiúként és felnőtt, érett férfiként és alaposan kianalizálja a történéseket. Ő dönti el, hogy milyen információkat közöl és hallgat el, a nagyobb hatás reményében ami meg is hozza a várt sikert.
'Mi lett volna ha..' eme eszme futtatásokat olvashatjuk néhol, és be kell valljam utálom ezt a mondatot. Felesleges olyan dolgokon töprengeni amiket utólag helyre akarunk tenni, és különféle módokat eszelünk ki rá, de már túl késő bármit cselekedni.
A könyv legfőbb erőssége, hogy végig elhiteti az emberrel olvasás közben hogy ez igazából is megtörtént. Az epilógusban le is írja az író, hogy egy cikk ihlette meg ezt a történetet, és majdnem mindent ugyanúgy cenzúrázatlanul le is jegyzett benne.
A koncepció bár egyszerűnek tűnik, első látásra akár sablonosnak is, de közös vonása nem sok van az átlag tiniregényekkel. Főleg, hogy nélkülözi a romantikát, kihangsúlyozza az emberi természet rossz oldalát, és megmutatja milyen cselekedetekre késztet egy megbomlott elme. Konkrétan nem derül ki, hogy milyen mentális betegséggel küzd Ruth (a lányok gyámja) szóval csak a tettei által jut kifejezésre, mi történik a tudatában.
Szemernyi kétségem sincs afelől hogy a család aki bántalmazta a gyerekeket nem emberi lények. Sose hittem az erőszakban, nem is éltem még vele, és mélyen megvetem azokat akik igen. Nem egy-két pofonról beszélek amit 'nevelő célzattal' kap úgy általában mindenki legalább párszor életében. Hanem már mikor súlyos testi sértésről van szó, ami kihathat egy gyerek érzelmi fejlődésére is.
A szenvedő alany, kezdeti makacs ellenállásától eljut a beletörődésig, és a marcangoló önutálatig. Semmiről sem tehet, csupán csak rosszkor volt rossz helyen, ám magát vádolja, hogy nem tud ellene tenni semmit.
Alapvetően a lelki terrorra épül a cselekmény. Apránként fokozza a kínzások mértékét és brutalitását, míg rá nem kényszeríti olvasóját, hogy egyre csak furdalja tovább a kíváncsiság és kénytelen legyen több órát eltölteni mellette egyhuzamban. Este 9-tól, hajnali fél kettőig csak olvastam szüntelenül és nem csalódtam a végkifejletben.
Rásegít az élményre, hogy E/1-ben hangzanak el a dolgok, így akár beleképzelhetjük magunkat a szereplő helyébe mintha mi magunk látnánk mindazt a szörnyűséget.
Egy másik fontos pont: miért nem tett semmit a kisfiú? Erre máig nem térek napirendre. Egyszer se próbált meg határozottan közbeavatkozni, csak bámult ki a fejéből elállatiasodva.A végét már nem is említem...kb másfél nap alatt személyiséget váltott és hős lett.
Rám akkora hatást tett, hogy a gyermekbántalmazásról fogom írni egy társadalomismeret dolgozatom.
Ui: Senki ne olvassa el a könyv bevezetőjét. Unalmas, spoileres, és vontatott. Ne is érdekeljen hogy Stephen King írta, puszta időpazarlás.
5/5
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése