Történet: Mi lenne, ha az intelligencia műtéttel megnövelhető lenne? Boldogabb-e az okosabb ember? Charlie Gordon nem lesz boldogabb attól, hogy IQ-ját 70-ről 180-ra növelik. De az eredmény nem is tartós. Néhány hónap alatt megy végbe a szenzációs változás, majd a leépülés. Naplójából - a pszichológus író nagyszerű beleérző-képessége révén - megismerhetjük, hogyan látja a szellemileg visszamaradott ember a saját helyzetét, milyen bonyolult a kísérletező és a kísérleti alany viszonya, mennyire elszakadhat egymástól a szellemi és az érzelmi fejlődés. Elgondolkodtató, hogy miként befolyásolja a visszamaradottból zsenivé váló Charlie környezetében élők hozzá fűződő érzelmeit intelligenciája változása. Fekete Ernő nagyszerű előadása drámai erővel jeleníti meg Charlie Gordon és Algernon, a kísérleti fehér egér fantasztikus történetét.
Szerintem ezt a könyvet kötelező olvasmányként be kellene iktatni a középiskolákba. A mai világban már nem számít annyira fontosnak az együttérzés a diákok körében,(nem mintha a felnőtt társadalomban annyira jelen lenne) minden mással el vannak foglalva, csak embertársaikkal nem. Empatikus képességük fejlesztéséért érdemes lenne elolvasni ezt minden tizenévesnek. Csak annyit sajnálok hogy az olvasás csupán szűk körben elterjedt abban a korosztályban, és ha kényszerítik akkor egy életre meg is utálják a könyveket.
Térjünk át a Virágot Algernonnak-ra.
Még teljesen a hatása alatt vagyok, két nap olvasás sem bizonyult elégnek.Annyi értéket sorakoztat fel egyszerre, hogy most azt se tudom mihez kezdjek magammal. Egyszerre ösztönöz és elbizonytalanít.
Gondolom már mindannyiunk találkozott ilyesféle hátrányos helyzetű emberekkel. Ebből adódóan leírom én mit gondoltam róluk eddig.
Mivel indokolatlanul erős szimpátiát éreznek irányomban a gyerekek, viszont én ezt nem igazán tudom tolerálni, egyfajta türelmetlenség alakult ki bennem irántuk. Ez nincs másképp a szellemileg hátrányos emberekkel se. Rádöbbentenek arra hogy mennyi mindennel többet kaptam az életben, sokkal könnyebben értem el dolgokat mint ők, és mégse vagyok annyira önmagam mint ők. Tudnak élni a "betegségükkel" és könnyebben elfogadnak bárkit és bármit. Egyfajta irigység ez, amit nem tudok hova tenni magamban. Én folyton gyanakodom, és arra gondolok hogy ez az új ismerős vajon ártani fog-e nekem a távoli jövőben. Türelmetlenségem abból fakad hogy a szeretet könnyebben megkapják, az emberek szívesebben adják át magukat nekik, mint az átlagos embereknek. Egyszerűen ösztönösen megbíznak bennük (de nem biztos hogy ez kölcsönösen is igaz). Nem várom el hogy mindenki úton-útfélen megbízzon egy idegenben, de hogy már a paranoia szintjén bizalmatlanságba fullad minden közeledés, az elkeserítő.
A könyv maga remek. Azt az érzést keltette bennem, hogy a legelkeserítőbb pillanatokban is van remény. Csak törekedni kell a változásra, a fejlődésre és hogy jobbá váljunk mint személy.
Nem igazán könyv ez, végig lepergett szemeim előtt a cselekmények sorozata, együtt örültem és szomorkodtam Charlie-val, inkább olyan mintha emlékképeket gyártottam volna róla és azokra emlékeznék vissza. Valóságosabb pár papírra vetett kanyargós vonalnál.
Megfogalmazása a butuskától eljut egészen a fennköltig. A könyv felénél azonban azt éreztem, hogy az érzelmi töltet fontosságára helyeződik innentől a hangsúly, és kevesebb olyan rész volt ahol az író szükségesnek találta Charlie intellektusát bizonyítani. Végül is...eleget tett az előzőekben. Nincs igazán ok panaszra.
Kedvenc részeim azok amikor még csak a kezdeti fázisban jár, még éppen csak sikerült átlépni szellemi korlátait és ráébred a világ mivoltára. Addigi gyermeteg naivitása köddé válik és meglátja hogy aki eddig barát volt valójában ellenség.
Charlie elméjének felemelkedése és hanyatlása az életciklus görbére emlékeztet, amit tanulmányaim során megismertem. (nem fogom elkezdeni kifejteni vállalati szinten)
A bevezetés volt Charlie mentalitásának megismerése.
A növekedés volt az amikor alávetette magát az operációnak és tudásszomja egyre csak gyarapodott.
Az érettség amikor kiábrándult az emberekből, lenézte őket és inkább a tudományoknak szentelte magát.
A hanyatlás amikor kiderült hogy csak átmeneti eredménnyel szolgált az operáció, és hiába igyekezett megtartani jelenlegi intelligencia hányadosának a szintjét, erőlködése kudarcba fulladt.
Régen íródott mű ez, és talán ezért gondolom úgy, hogy sokkal mélyebb tartalom rejtőzik a háttérben mint a kortárs írókénak nagy részében. Akik inkább a trendeket követik, olyat írnak ami az általános közvélemény tetszését elnyerheti, de igazán kiemelkedőt mint ez, soha nem fognak tudni alkotni.
Érdekes elgondolás hogy mi történne ha tényleg lenne egy ilyen módszer, de ha a boldogtalanság garantáltan vele járna, vajon lenne-e kereslete? Fontosabb-e a tudás a boldogságnál? Persze a helyes válasz egy köztes megoldás lenne, egyszerre lenni intelligensnek és szerethetőnek. Vajon ez lehetséges?
Befejezésül annyit írnék, hogy aki ezt a kezébe veszi, ne hagyja elkallódni semmiképpen...
5/5
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése