David Safier - Pocsék karma

Sok jó véleményt olvastam róla molyon, és ahogy megláttam a könyvtárban szinte elrejtve egy polc mélyére azonnal kikaptam és a földre zúdítottam 3 másik könyvet. :D Nem csalódtam~~(ilyenkor eléneklem a mondatokat)

Mivel most egy lusta disznó vagyok, nem írom le miről szól. Szegény kis olvasóm, majd máskor lesz leírás, úgy jó? =(

Teljes egészében tetszett a könyv! (na ez is ritka höhö) Barátnőmnek úgy hirdettem, hogy Vavyan Fable-t simán lepipálja humor tekintetében. (csak köveket ne dobjatok Fable rajongók, csak azt ne...de wc papír jöhet) Jójó, nem szabad hasonlítgatni, mert merőben más a stílusuk.

Hogy miért tetszett? Pontokba szedem!

1.  Nem sok olyan könyvvel találkoztam aminek sikerült többször is megnevettetnie, és rájöttem, hogy imádom a német humort. Ha szarkazmust látok akkor sokkal személyesebbnek érzem a megfogalmazást, mintha pont azzal a személlyel társalognék a valóságban és életünk történetét mesélnénk egymásnak.
2. Rendkívüli felüdülés volt, hogy végre nem egy cicakaka könyvet olvastam, amitől én is cicakakává szerettem volna változni. Elbűvölőek voltak azok a részek amikor Kim állattá változott (főszereplő) és próbált beilleszkedni, vagy lázadni a tudat ellen, hogy azzá vált, ami.
3. Kedvenc részem, mikor találkozott 8 lábú barátunkkal, és mindenféle eszközzel próbálta rávenni, hogy kímélje meg az életét. A végkifejleten azt hittem meghalok, akkora hülyeség volt. xD (jó értelemben fiam...:D)
4. Nem voltak benne túl terjengős, mellébeszélős részek, látszott, hogy az író egy olyan oldalról próbálta megközelíteni a dolgokat, amiket viccesnek talál az olvasó és nem tudja majd megállni, hogy ne olvassa tovább a könyvet. (köszönöm kedves David, hogy miattad nem fogok ötöst kapni az angol dolgozatomra, hagyhattál volna időt hogy tanuljak!)
5. Azonkívül, hogy pörgős, lassan bontakoznak ki a szálak a szereplők között, az összefüggések és nem mellesleg az átmenetek is egyre csak élvezhetőbbé teszik az olvasást. Maximálisan át lehet élni mindegyikük érzését, még ha nem is találjuk azokat racionálisnak.
6. A szerelmi háromszög (négyszög?) egyáltalán nem vonja el a figyelmünket a tanító szándékú jelenetekről, hanem kiegészítik és még céltudatosabbá alakítja a karaktereket, hogy révbe érjenek. (értelmes?) Nem tocsogtam nyálban még a kicsit bensőségesebb hangvételű szakaszokban sem, de kicsit zavart a főszereplő könnyelműsége a megcsalásoknál. Amik igenis lényegesebbek voltak mint ahogy meg volt említve.
7. Sokan tudjuk, hogy ezt a reinkarnációs ötletet elég nehéz jól megvalósítani, mert kell hozzá egy bizonyos mennyiségű kreativitás, hogy el tudjuk hitetni bárkivel, hogy akár meg is történhetnek a leírtak. Manapság sokan megelégszenek egy középszerű kitalált sztorival, amit már jó páran hasonlóan dolgoztak ki, de David Safier most csodát alkotott.

Hogy miért nem lett a kedvenc könyvem?
Ezt nehéz lesz megválaszolni magamnak...hm...a befejezés nem elégített ki. Mintha csak úgy lecsapták volna a végét, hogy happy end-el végződjön minden. Számítottam még valami csavarra (nem mintha nem lett volna benne elég) de a szereplők életének további alakulására nagyon kíváncsi lettem volna. Másik ok: MIÉRT NINCS FOLYTATÁSA?!


5/5

Stephen King - A coloradói kölyök

Egy barátnőm nagymamájának a polcáról való ez a könyv, egyebek mellett. Gondoltam ideje elolvasni végre egy Stephen King regényt, csak hogy elég tájékozott legyek.

A történet bőven és tömören: a középpontban egy gyilkosság vagyis talán egy gyilkosság áll, szóval inkább nevezem csak egy furcsa elhalálozásnak amit rejtélyek vesznek körül. Két mindenre elszánt újságíró és egy tanonc elbeszéléseiből tevődik ez össze, akik minden oldalról megközelítik az eseményt.

Nehéz eldöntenem hogy ez tetszett-e, nem igazán egyértelmű. Egyrészt kicsit unalmasnak találtam másrészt pedig végig hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam a megoldást. Ez a kettő nem üti ki egymást feltétlenül.

Nem tudom hogy mások is így voltak ezzel a könyvvel, de belőlem egyáltalán semmilyen érzelmet nem váltott ki a történet. Még a könyvekre jellemző egyéni hangulatot sem sikerült megtapasztalnom. Néha csak felocsúdtam a bambulásomból, és alaposan el kellett gondolkodnom, hogy olvastam-e egyáltalán.
Egyedül az Utószó ragadta meg igazán a figyelmem. Tetszett, hogy a golyózápor elé egyik barátját állítja, és őt nevezte ki bűnbaknak, hogy ha az emberek nem szimpatizálnak a könyvvel.

Nos, hát a három egyedüli, (állandó) szereplővel nem tudtam azonosulni. Nagyon keveset tudtam meg róluk, és teljesen olyan volt mintha egy szokványos, csontig lerágott interjút papírra vetettek volna. Ezt nem nevezném kriminek, egyszerű népi históriából összeszedett iromány amit maximum egy rövid novella formájában képzelnék el.

Nem olyan rossz ez, mint amilyennek beállítom, néha sikerül felnagyítanom a hibákat. Egyszer el lehet olvasni ezt kétségek nélkül állítom, de tanulságot levonni belőle vagy kikövetkeztetni elég nehéz, még ha a végén egy konkrétan le is van írva.

Egy biztos, nem kellett küzdeni a milliónyi nézőpontváltással, az egyszerű lelkeknek ez egy kiváló pozitívum. De szerintem ha már annyira hangsúlyozta a mellékszálat King a sztoriban ( azaz hogy nincsen), akkor írhatott volna a sajátjába egyet. Vagy ez krimiknél nem szokás? Javíts ki nyugodtan ha tévedek. Nekem ez hiányzott.

A borító nagyon tetszik, nagyon részletes és ha már befejezted a könyvet akkor minden addig észre nem vett apróságot kiemelten fontosnak látsz majd.

5/3 (nem fogott meg)

J.R Ward - Megsebzett szerető

Ezt vártam eddig a legjobban, Zsadist tűnt a testvérek közül a legkülönlegesebbnek.

Szerintem felesleges leírni hogy miről szól, mert aki az elsőt és a másodikat nem olvasta és nem ismerte ki a dolgok menetét, akkor már ezt a véleményt sem nagyon akarja majd megnézni.

Összességében tetszett. Az előző kötet miatt kicsit túl kevésnek tartottam az okot arra, hogy miért lett ilyen Zsadist személyisége, de most szép kerek mondatokkal és visszaemlékezésekkel sokkal tisztább képet kaptam a múltjának jelenre gyakorolt hatásáról.(hű de jó mondat volt)

Ebben most kivételesen kevés erotika volt, szóval most nincs okom panaszra, de szerencsére a minősége egyáltalán nem romlott.
Tetszett, hogy szemmel követhettük Zsadist jellemének fejlődését, még ha egy kicsit túl gyorsnak tűnt is a felépülése sérüléseihez képest.. Bellához fűződő kapcsolata találkozásuktól kezdve izgalmas volt, mert csak úgy szikrázott körülöttük a levegő
Igaz nekem nem tűnt túl szimpatikusnak Bella, elvégre olyan képet alakított ki róla az író, hogy ő az a bizonyos különleges lány aki képes megváltoztatni akár egy megsebzett szörnyeteget is. Ez már lerágott csont. (jó, értem, akkor írjak én valami eredetibbet...)

Persze, most is azért nem érdemel maximum pontszámot a mű, mert az alantasok még mindig bődületes hülyeségek a szememben. Csak annyi hasznuk van, hogy néha kicsit fellendítsék az események folyamát, hogy pörgősebb legyen és úgy tűnjön, nem csak romantika van a könyvben.(pedig valójában csakis arról szól) Ezt biztos el lehetett volna érni másmilyen eszközökkel is. Szívesen megszabadulnék már tőlük, de ahogy elnézem sajnos nem fogok egy hamar.

Phury-ről is kiderült milyen remek figura, és ő a második akire a legjobban kíváncsi vagyok. (Vishous után) végre egy jó kis élethűen kialakított kép egy testvérpárról.

Kicsit örültem, hogy talán ez nem fog happy end-el véget érni, a körülményekre tekintettel, de hiába vártam. De azért szép volt, hogy végre nem történtek hatalmas csodák benne, hogy mindenki egy karcolás nélkül megúsz mindent és az élet csak úgy folyik tovább, mintha mi sem történt volna.


ui: hamarosan készítek egy rajzot, csak hogy legyen egy kis változatosság is.

5/4 (változatlan)

Sándor Zsuzsa - Chat :-) szerelem

Egy magyar írótól származó könyv. Igazából, a címe ragadott meg, nagyon beleéltem magam, hogy ebből a témából valami nagyon jót is ki lehet hozni, de egy újabb csalódással kellett szembe néznem. ( túl sokat csalódok mostanában, ez valami járvány?)

Alap: adott egy túlsúlyos, magas, majdnem középkorú nő, aki az igazit keresi, és bármibe képes belevetni magát csak hogy megtalálja. Egy barátnője javaslatára egy társkereső oldalon próbál szerencsét, és kis idő múlva rátalál egy különleges férfira.

Ez a könyv az Atyaúristen kategóriába tartozik. Hogy a fészkes fenébe voltam képes ezt elolvasni?! Kezdem már unni, hogy állandóan csak negatívumokról írok, csak kerüljön már a kezembe egy öt csillagos könyv, onnantól nem olvasok többet. (nyilvánvaló hazugság, néha nekem sem kell hinni)

Ami a leginkább idegesített, az a megfogalmazás. Nem igaz, hogy egy ember, magyar létére, nem bír értelmes mondatokat létrehozni. Az nem kifogás, hogy ezt viccnek szánta vagy humorosnak. Magán életben persze elfogadható, de hogy olyan szavakat vessünk papírra hogy: oszt (mint kötőszó) zavargájjá,  asszontad. Az igazán felháborító és dühítő. Szép kerek mondatok, esetleg körmondatokra nagyon kiváló a magyar nyelv. Ettől változatosabb szókinccsel nem sok nemzet rendelkezik.
A feléhez közeledve, kicsit megkönnyebbültem. Addigra nagy mértékben lecsökkentek a párbeszédek a főszereplő és a barátnői között, már csak leírások, belső monológok (amikben nem volt eltérés, dög unalom) és rövid beszélgetések zajlottak le.

Én nem vagyok híve az ilyesfajta társkeresésnek, jobb a személyes ismerkedés, mert írásban bárki mondhat magáról bármit, mint az itt is kiderült. (bár itt nem volt annyira rossz a helyzet)
Nem tudom, hogy lehet szerelembe esni olyan személlyel akivel csak írásban tartja az ember a kapcsolatot, ezért is rökönyödtem meg a fő cselekményszálon. Csak egy elképzelt ideálhoz vonzódik, nem magához a beszélgető partnerhez. Szerencséje volt az írónak, hogy rövidre írta a könyvet, és gyorsan lehetett haladni vele, ebben az esetben örülök, hogy össze is van tömörítve az egész.

Tipikus menete volt mindennek, először nagy hévvel vetették bele magukat a kapcsolatba, mindig történtek félreértések (hogy izgalmas legyen, mintha hihető lenne egyáltalán) aztán személyes találkozás után minden összetört. (ahogy lenni szokott) Az a sok gondolata a nőnek majdnem az őrületbe kergetett, zaklatta a pasast, és még csodálkozik hogy visszautasítja. Mondom tejóisten...ha ilyen elmeháborodott emberek tényleg léteznek akkor remélem kihal az emberi faj.

 Mindegyik személy a könyvben annyira volt eredeti, mint egy kartonlap. Semmi sem derült ki a Nő-ről, egy személyes dolgot ha megemlített összesen róla, vagy még annyit se. Finoman szólva nem voltam kibékülve egy karakterrel sem.

Az a hirtelen ötlet, hogy a Nő-nek, réges régen erős művészetre való hajlama volt, azon nagyon látszott, hogy csak a befejezéshez közeledve találta ki az író, és amúgy meg ha azt hiszi hogy a "művészek" minden művükkel elégedettek, akkor nagyon téved. Ez a sebtében össze dobott ötlet is csak rontott a könyv színvonalán.

Ez után lehet elmegyek egy pszichológushoz hogy megszabaduljak ettől az élménytől. Megerőszakolta az agyamat.

Most hogy így teljesen átgondoltam mindent, legszívesebben egy láncfűrésszel levágnám azt az ujjamat amivel 3.5 csillagot adtam ennek Molyon.
Kezdek teljesen gonosz lenni, és már nagyon unom, hogy ezt az "izét" egyáltalán véleményezem.

5/2 (mert még mindig van rosszabb könyv)

Pittacus lore - A Negyedik

Szánt szándékkal kölcsönöztem ki ezt a könyvet, mivel elhatároztam, hogy leellenőrzöm ebben az esetben melyik a jobb, a film vagy a könyv.

Alap sztori : A Lorien bolygót megtámadták a mogadoriak, nyersanyag szerzés reményében, így pusztulásra ítéltek a lorinokat. Szerencsére sikerült kimenekíteni 9 Védőt, akikben felcseperedésük során különleges képességek alakulnak ki, amit arra használnak majd hogy újra szembe szálljanak ellenségeikkel. Ez az időpont hamarabb eljött mint gondolták volna...

A film miatt egész jó véleménnyel voltam a történetről, és nagyon reménykedtem hogy a könyv majd ugyanazt a szintet fogja hozni és  nem okoz majd csalódást. Tévedtem.

Ami leginkább összezavart az egészben, az John volt. Az író hogy a fenébe gondolta, hogy sikerült egy kész személyiséget létrehoznia vele? Senki és semmi sem volt elég meghatározó a könyvben, még a főszereplők sem, ami elég gáz.

Feszélyezett a tudat, hogy valahogy nem hozott lázba a cselekmény, gondoltam velem van a baj és ezután direkt figyeltem, minden leírt szóra és rájöttem mi a hiba. Az író képtelen volt feszültséget teremteni, nem bírta normálisan szép kerek mondatokban érdekfeszítően megfogalmazni a dolgokat. Tömérdek tőmondattal találtam szembe magam, amik senki számára nem lehetnek kielégítőek.

Én komolyan nem tudom, hogy mi baja volt az írónak az ellenség értelmes képének kialakításával, de az hogy többszörös túlerővel sem képesek normálisan elvégezni a küldetésüket, pedig kis millió lehetőségük akadt rá, na az már nevetséges.

Most lehet túl kegyetlen vagyok, elnézést.

Ami tetszett, az....volt olyan? Talán az, hogy ahhoz képest mennyire egysíkú volt a könyv menete, a hangulata kicsit kárpótolt a rengeteg hibáért.

Na jó, egy kicsit megmelengette a szívemet Hadley és a viselkedése, szépen ábrázolta a tettei által az igazi ragaszkodást ember és állat között, és ebben az esetben tetszett is, hogy az állatok a szokottnál értelmesebbek is tudnak lenni. (nem úgy mint az Angyalszárnyban)

A szerelmi szál egyenesen katasztrofális volt, első látásra szerelem (oké, ezt elfogadom, van ilyen) pár hónapig egymás agyába másznak és minimum szimbiózisban élnek, aztán mikor jönnek a zűrök huss! Megszakad minden kapcsolat köztük, mintha az író totálisan elfeledkezett volna róla, hogy bármennyire szükségtelen is volt ez az egész románc, valami normális végkifejletet alakítson ki belőle.

A film jobban tetszett, mert ott minden jobban érvényesült (kivéve az a szerelmi szál) sokkal hatásosabb volt, a képi világa sokkal meggyőzőbb volt mint bármi leírva.

Annak ajánlom aki nem látta a filmet, azoknak biztos nem okoz ekkora csalódást. Viszont aki látta...az nagyon messziről kerülje el ezt a...inkább nem pocskondiázom tovább.


5/3  (a fene egye azt a jóindulatot)

J.R Ward - Síron túli szerető

Ravey kívánságára, erről is postolok egyet. :D

Na szóval, nekem nagyon tetszett az első kötet és most legalább kéznél volt a folytatása, így nagyon megjött hozzá a kedvem is. Konkrétan 4-5 napot csak Ward-dal töltöttem.

Röviden (de nagyon, mert még mindig lusta vagyok) :  Most a középpontban Rhage áll, a Fekete Tőr testvériség egyik tagja, aki van olyan különleges mint a többiek, sőt! Hogy a benne élő szörnyeteg étvágyát és vérszomját csillapítsa nőkkel hál és gyilkol. Míg meg nem ismeri Mary-t az átlagos halandót aki leukémiával küzd, nem tudja milyen igazán szeretni valakit.

Ez a kötet is nagyon tetszett, nagyon kíváncsi voltam Rhage történetére (még jobban Zsadistéra alias a következő könyv) és ez sem okozott csalódást, csak egy iciripicirit.

A tömérdek ágy jelenetnek csak egy hátulütője van, hogy egy idő után már kicsit megelégszel velük, és nem akarsz többet. Az előző kötetben keveselltem, most meg sokalltam. Meg kéne találni az egyensúlyt.

Én kedveltem Mary-t, valószínűleg mert egy kicsit anyukámra emlékeztetett a viselkedése. Elég vakmerő, hogy szembeszálljon bárkivel és bármivel, és rendkívül csökönyös volt, nem hagyta hogy másik irányítsák.

Az a dolog a sárkánnyal, elég érdekes volt. Az átok okával mai napig nem vagyok kibékülve, mert valójában az Őrző szeszélye miatt kapta meg a rontást Rhage. A bestiát nagyon szerettem, és örülök neki hogy még szó lesz róla, (csak hogy ne legyen spoiler) nagyon aranyos.
Kicsit furcsállom, hogy ez a páros gyakorlatilag a semmin szokott vitázni, aztán kibékülés gyanánt minden szexbe torkollik. 
Kedvenc jelenetem velük, az az, amikor először találkoztak, kicsit olyan volt a helyzet mint mikor Wrath találkozott Beth-el (ez egy lényegtelen kis spoiler) de nagyon hatásos volt.

Úgy tűnik egyre jobban érdekel Zsadist. Már az előzőben is felkeltette a figyelmem, most már viszont, ha nem tudom meg mi lesz vele akkor felnégyelek valakit.

Másik kedvenc alakom, az John volt. Elvégre kinek nem lenne szimpatikus egy hátrányos helyzetű fiatal? Élveztem a részeket amikor Mary-vel kommunikált, olyan meghitt hangulatot árasztottak, hogy legszívesebben újra és újra elolvastam volna őket. Könnyen ki lehetett találni, hogy neki milyen jelentősége lesz a következőkben, a szemünk előtt zajlott minden, csak figyelni kellett.

És már megint az alantasok. Most könnyebben megbarátkoztam velük hála O-nak. Nem volt olyan sok gonoszság jelen benne, több érzelem vezérelte a cselekedeteit mint kegyetlenség, és ő a különc a fajtájában.

Az alap cselekményszál kicsit sántított, ugyanaz a monoton 'győzzük-le-a-másikat-mert-mi-jobbak-vagyunk' dolog. Lehetne már valami fajsúlyosabb is. (na jó, a végén történt egy fontosabb dolog, de a következő kötet első oldalán elmondják mi lett a megoldása, ami nem fair)

Nagyon nagyon nagyon várom már a harmadikat!

5/ 4 (most szemet hunyok egy picit a hibákon)

P. C. Cast & Kristin Cast - Megjelölve

Egy barátnőm adta kölcsön, és elmondása szerint ez egy borzalmas könyv.

A történet ismertetésével most nincs kedvem bajlódni, szerintem a fülszövegen jóval többet feltüntetnek a tartalmából, mint kellene.

Csodás előítéletekkel kezdtem bele az olvasásba, mivel drága barátom bogarat ültetett a fülembe. Ez a könyv kifejezetten jobb volt mint amit reméltem tőle. Úgy gondoltam, hogy ez majd átveszi a helyét a Dark love sorozatnak és egy új borzalmat avathatok szentté.

Az első 50 oldal a könyv mélypontja, úgy éreztem hogy túlságosan erőltetik ezt a modern világ dolgot, pláne azt a részt hogy milyen a világ 'tinédzser' szemmel, na azt teljesen elszúrták.

A szereplők nagy részével nem volt gond, Zoey és a barátai szerethetőek voltak, mindegyikük külön egyéniség, és a párbeszédek amik köztük zajlottak könnyen megnevettetik az olvasót. Igaz, elég nagy sablon volt, hogy Zoey a szép és különleges, mindenki irigykedik rá és stb, de ezt jól tálalták az írók. Az éjszakai lányait rendkívül utáltam, a nevük már nem is jut az eszembe, de a leendő papnő az agyamra ment, nála nagyobb klisét találni sem lehetett volna.(hogy az ilyet hányszor megemlítettem már...) Ő az a tipikus beképzelt, elkényeztetett liba, aki semmilyen tini könyvből nem maradhat ki.

Volt egy két felháborító jelenet, amik egyáltalán nem illettek a könyv stílusához, pl mikor Zoey először találkozott öö...Mr. Anonymussal. (én sem emlékezhetek mindenre...) Amúgy az a pasi egy papírmasé figura volt, nem is volt személyisége, kicsit dolgozhattak volna még rajta.

Egy plusz pont jár a könyvnek, mert belevittek egy kis mágiát, amit eddigi vámpíros könyveim során nem tapasztaltam, és ez egy nagyon egyedi ötlet volt. Tetszettek a rituálék, hogy hisznek egy felsőbbrendű hatalomban, és hogy céljuk is van az életben, nem csak hogy vért szipolyozzanak, hanem hogy elismertek legyenek.

Egy dolog volt ami jobban idegesített az Éjszaka lányainál, az az, hogy a könyv feléig minimum 30x hivatkoztak a cseroki ősökre. Mikor újra és újra megláttam azt az átkozott szót mindig felszisszentem és elszámoltam tízig hogy ne dobjam ki az ablakon azt a nyomorult....fhu.

A fogalmazással nincs semmi kivetnivalóm, elég hiteles volt, és a tájleírásoknál tündököltek igazán az írók. Részletesek, hangulatosak voltak, és könnyen elérték hogy magam elé tudjam képzelni az adott helyszínt.

Kíváncsi vagyok a folytatására, és remélem, hogy ettől csak jobb lesz és nem fog drasztikusan romlani a minőség.

5/3

J.R Ward - Éjsötét szerető

Nos, barátnőm 'ajánlotta' vagyis inkább körbe röhögte a szex jelenetek miatt, meg hogy milyen béna az egész...de azért érdekes hogy már az ötödik kötetet olvassa khm..khm...

Röviden: Beth átlagos nőnek tűnik de az ereiben forrongó vér miatt a végzete előre meg van írva. Egy nap találkozik egy ijesztő és termetes alakkal aki azonnal megbabonázza, és bevonja a vámpírok különleges világába.

A több nézőpontos leírás miatt voltak kevésbé érdekes részek, például: az alantasok szervezkedései és egyéb hozzájuk fűződő dolgok, emiatt nem kap maximális pontszámot a könyv. Ezekben a részekben viszont több okfejtést vártam volna el a beavatás szertartásával kapcsolatban és nem csak felületesen néhol egy-két elejtett megjegyzést azzal kapcsolatban.

A könyv feléig sokalltam a szex jeleneteket, de miután átvettem a könyv ritmusát és már gyorsabban haladtam, egyre csak többet akartam belőle. Pár helyen kicsit túl egysíkúnak sőt egyformának tűntek az aktusok, de sosem váltak unalmassá, mert tökéletes volt előttük a felvezetés, és volt időnk ráhangolódni ezekre a dolgokra.

A vámpírok társadalma korrekten fel volt vázolva (hála a könyv elején lévő kis jegyzeteknek) nem csak annyiból állt, hogy összesen van egy felsőbbrendű lény, aki mindent irányít. Hanem itt egy jól formált kasztrendszer alakult ki, alacsonyrendűektől a felsőbb hatalomig minden jelen is volt. Díjaztam azt is, hogy az író próbálta megmagyarázni a vámpírok eredetét, mert más könyvekben megelégszenek annyival hogy 'léteznek' és a hátterüket nem is firtatják.

Szerintem az író túlságosan igyekezett hogy ne legyenek üresjáratok, ami az olvasó kárára, megnehezíti, hogy bárhol letehető legyen a könyv. De inkább legyen ilyen egy könyv, mint az ellentéte ennek.

!SPOILER!

A kedvenc részeim azok voltak amikor Butch összebarátkozott a Testvériséggel, nagyon szórakoztató volt olvasni a gyerekes csipkelődéseiket.

VÉGE

A kedvenc szereplőim Rhage és Zsadist. (Rhage azért mert már elkezdtem olvasni a második kötetet) Zsadist meg azért, mert nagyon tetszik az a tartózkodó makacs jelleme, a végén még be is bizonyította, hogy nem annyira kőszívű mint azt hinnénk.

Kicsit furcsálltam Wrath kinézetét, főleg a napszemüveg miatt. (nem mintha nem lenne az is elég, hogy egy autó hátsó üléseit egyedül is eltudja foglalni annyira termetes) Minden alkalommal rajta van ha esik ha fúj, még a saját ********* is. (fhu de gonosz vagyok...:) Na jó, ezt is felírom a különcségei hosszú listájához. Ha már megváltozni úgyse fog.

Megfigyeléseim szerint az író görcsösen próbálta elkerülni a szereplők nevének túlzott ismétlését, és gondolom azért rövidíti őket, hogy változatosabbá tegye a megfogalmazást. Pedig semmi szükség nem volt rá, egy idő múlva úgyis mindenkinek lesz minimum egy jó barátja a könyv végeztével.

Végezetül, ajánlom fiúknak, lányoknak (igen, a fiúknak is, mert sok benne az akció és az erotika) akik kikapcsolódásra vágynak és arra, hogy megszabaduljanak pár szabad órájuktól.

5/4 (valójában 4.5 de inkább lefelé kerekítek :)

Charlaine Harris - Inni és élni hagyni

Abban a tudatban vettem ki, hogy ez a Vámpírnaplók vetélytársa, és valahogy el kell dönteni melyik a jobb, nem? :D

Történet: Sookie Stackhouse tapasztalatlan független nő, aki különleges képessége révén nehézségekbe ütközik a leghétköznapibb dolgok végrehajtásában is. A társadalom elfogadja a vámpírokat és támogatja is őket, mert azt hiszik egy vírus miatt alakult ki ez a "betegség". Egy nap Sookie munkahelyére betoppan egy vámpír aki hatalmas megnyugvást nyújt neki, mert nem hallja az ő gondolatait. Lassan kezd kialakulni köztük a szerelem, ami sokkal jobban megbonyolítja az életüket, mint azt korábban gondolták volna.

Az igazat megvallva, rosszabbra számítottam, mint amit kaptam. Azt hittem, hogy nagyon nyálas lesz, összefüggéstelen és taszító.
Ami a legjobban tetszett ,az az, hogy meg tudott nevettetni, a szereplők csípős beszólásai és erkölcstelen gondolataik megtették a hatásukat.
Másik pozitívum, hogy a vámpírok itt tényleg vámpírok voltak, a megszokott föld alatt alvós, koporsós, vérivós, ösztönös lények. Állatiasabbak voltak, mint azokban amiket eddig olvastam, de ezt is vártam el, elvégre ragadozókról van szó.

Másfajta érzelmet viszont nem igazán tudott belőlem kiváltani. Tömérdek hatásvadász jelenetet tartalmazott, amiket nem tudtam hová tenni, erőteljesen idegesítettek már a vége felé.

Most pedig a földbe döngölöm Sookie-t. Muhaha! Dehogyis. Még egy szereplőt felírhatnék azok listájára akikkel nem tudtam megtalálni az alaphangot. Mindent csak az ő szemével láttunk, de szerintem eléggé felszínesen szemlélte a dolgokat, ha azt a nyilvánvaló tényt se bírta észrevenni, hogy tetszik Samnek. Teljesen hülye volt, a bátyjával szemben is,holmi apróságok miatt majdnem megszakadt köztük a kapcsolat, pedig ők vértestvérek! Ilyenkor elgondolkodtam, hogy van-e az írónak testvére...mert ha így képzel el egy testvérpárt akkor igen nagy gondjai lehetnek. Inkább voltak vadidegenek egymás szemében.

És most kitérek arra a rengeteg szexjelenetre is,amik tök egyformák voltak, leszámítva az erőszakos akciókat. Alig vártam az első alkalmat mikor megjelenik a könyvben az erotika, de kicsit lelombozott, hogy egy olyan ágyban csinálták ami szinte még ki sem hűlt egy halott után! Nem tudom, hogy ők tényleg szerelmesek voltak-e vagy csak testi vágy volt köztük, de ezt döntse el mindenki magának. Én az utóbbira szavazok.

Csak úgy megjegyezném még, hogy rengeteg benne a szereplő, és nem mindenkiről volt pontos leírás. Például, én végig azt hittem hogy Lafayette egy meleg nő. Mikor rágondoltam nem egy arc lebegett a szemem előtt, hanem egy üres lap rajta a nevével. Máig nem tudom, hogy nézett ki az arca. (a sorozatbeli nem számít)
Bill. Nem volt egy erős jellem az biztos, jobban is ki lehetett volna dolgozni az ő karakterét, és az nem magyarázat erre a hibára, hogy ő a "titokzatos" típus.

A könyv bővelkedett akcióban, a legérdekesebb részek azok voltak, amikor mások gondolatairól és érzéseiről szereztünk tudomást. Könnyű olvasmánynak mondanám, nincsenek benne eget rengetően nagy fordulatok, de a vége az nagy meglepetést okozott, nem is sejtettem, hogy ki lehet az a gyilkos. Így utólag visszagondolva se rá gyanakodtam volna, semmi nem utalt rá (vagy csak én voltam figyelmetlen)

Nem imádtam, de nem bántam meg, hogy elolvastam. Ha a sorozatot kezdtem volna el elsőnek és nem a könyvet, azonnal meggondoltam volna magam, hogy egyáltalán érintheti-e a kezeimet ez a könyv. Inkább nem süllyednék le abba a förtelmesen mély mocsárba ahonnan kezdődne a sorozatról szóló kritika.

5/4 (jó szándékkal)

Robert Harris - Szellemíró

Mivel 2 hetes szünet után először nyitott ki a könyvtár szinte mindent kivettek előttem amit akartam, és ez maradt az utolsó reményem.

Történet: ott van a fülszövegen (jó, nem parasztkodom...) na de...szóval van egy szellemírónk akinek munkája az, hogy híres emberek emlékiratait/önéletrajzait írja meg a közreműködésükkel vagy anélkül. Most történetesen, egy volt miniszterelnökkel akad dolga, akinek élete fenekestül felfordult egy nem kívánatos hír miatt.

Úgy összességében tetszett, de az elején viszolyogtam attól a rengeteg politikai témától, mivel engem nem érdekelnek az olyasmik, de aztán megbékéltem vele.

Lehet én vagyok hülye, de én a regény végéig azt se tudtam, hogy hogyan hívják a szellemírót. De még mindig nem emlékszem. Szóval elmondhatom, hogy ő egy nagyon jó szellemíró, mert nem volt túl feltűnő még úgy sem, hogy ő volt a főszereplő. Az álcázás mestere!

A regényben szerelő női karakterekkel nem voltam kibékülve, nagyon ellenszenvesnek állította be őket az író, mintha csak tárgyak lennének, és erősen ítélkezett a külsejük felett is.

A legmeglepőbb fordulat határozottan az volt amikor a szellemíró öhm...nagyon bensőséges viszonyt alakított ki...valakivel. (csak hogy ne legyen spoiler) Rendesen ledöbbentem. Addig nyugodtan cseverésztek aztán meg hirtelen egymás karjaiba zuhantak. Nem mintha számítottam volna bármi szerelmi szálra, nem is a romantika volt a könyv fő célja. Más témákat fontosabbnak ítélt meg a szerző, pl: emberismeret, politika.

Nagyon tetszett, hogy mindegyik fejezet elején írtak a szellemírók munkaköréről, kb olyanok voltak ők, mint a magánnyomozók. Azoknak tökéletes foglalkozás, akik munkamániások, rendkívül türelmesek és nem várnak el méltató megemlítést semmiért se.

Akció az volt bőven nem tagadom, de nem voltak túl fajsúlyosak ahhoz, hogy a körmömet rágjam miattuk. Némelyik olyan jelentéktelen volt, hogy elolvasni is feleslegesnek tűnt. Voltak megkavaró részek, mikor azt se tudtam merre áll a fejem, ismeretlen nevekkel dobálóztak amiket azelőtt összesen egyszer talán megemlítettek.

Kevés dologgal voltam elégedetlen, nem voltak túlmagyarázott dolgok amiktől téptem volna a hajam, végig  várakozással teli olvastam, mert nem tudtam előre látni, hogy mi fog történni.

Most nem jut eszembe több minden, mert egy hete olvastam, és nem szoktam jegyzetelni közben.

A filmet még nem láttam, de tervezem, hogy megnézem, jó benyomást tett rám a könyv. Ajánlom a krimi rajongóknak. :)

5/4

Lauren Oliver - Mielőtt elmegyek

Az elején, kicsit zavart, hogy a központi témája talán a szerelem lesz, meg mostanában eltértem az ilyen témájú könyvektől, és kicsit féltem is tőle, hogy talán nem fog tetszeni vagy rossz lesz. Szerencsére nem így történt, és ez lett ebben az évben az egyik kedvenc könyv amit olvastam.

Mindig gondban vagyok a jó könyvek értékelésénél, mert a negatív dolgokat könnyebb leírni, mint egy teljes egészében jó könyvet dicsérni.
A történet kezdetén a szokásos elnyomott tinédzser szereplő helyett, egy népszerű lányt kapunk, akinek sikerült beilleszkednie és a ranglétra csúcsán elhelyezkedni 3 barátnőjével egyetemben. Látszólag tökéletes életük van, irigylik őket, mert ők bármit megtehetnek, mindent megúsznak, de nem látnak át a külsőjükön és csak felszínesen ítélik meg őket. Közel mindegyikőjüknek a múltjában vannak kivetnivalók, amiket minden áron próbálnak elrejteni.

Ugye, az egyik legfontosabb elem az, hogy Sam egy héten keresztül többször is átél egy napot, hogy megtudjon változni és változtatni fontos dolgokat. Első gondolatra olyannak tűnt mint az Idétlen időkig című film, de mivel egyszer le is írta, a főszereplő gondolatán keresztül, onnantól nem volt ellenérzésem ezzel kapcsolatban. Ha mi is belegondolunk miket csinálnánk ha büntetlenül, következmények nélkül bármit megtehetnénk, és kíváncsiságunknak eleget téve meggondolatlan és egyszerre felelőtlen tetteinkkel plusz információkhoz juthatnánk hozzá, meg lehet érteni Sam viselkedésében a kilengéseket. Két végletbe is elsodródott, először züllött, romlott és nemtörődöm személlyé változott, aztán azzá aki mindent rendbe akar hozni a saját magánéletében és azokéban is akiknek ártott.

A barátságot több oldalról is sikerült hitelesen ábrázolni, az egymásba vetett bizalmat, hogy féltett titkaikat a sírig megőrzik egymásnak, és egymás előtt is kerülik az ezzel kapcsolatos témákat, hogy ne tépjenek fel mély sebeket. Jóban rosszban is kitartanak a másik mellett, mindig támogatni fogják, és elfogadóak lesznek bizalmasaikkal.

Kedvenc szereplőm Kent volt. Biztos megértik azok, akik olvasták, hogy miért. Nagyon elragadó és barátságos karakter, aki még akkor sem mond semmi bántót ha oka lenne rá. Biztos sokat dolgozott rajta az írónő, látszott, hogy mennyire igyekezett egy teljesen ártatlan, romlatlan személyt megalkotni.

A szerelmi szál szerintem nem volt túl lényeges, a szokásos rózsaszín felhő rászállt az agyára dolog, de egy idő elteltével és sok sok elemezgetéssel rájött (Sam), hogy csak pazarolta az idejét. Megmutatkozott egy kis társadalom kritika is a könyvben, hogy a fiatalok csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, és a rosszindulat olykor nagyobb szerepet játszik az életükben mint későbbi életük folyamán.

Sokaknak biztosan nem tetszenek a könyv első felében a túl modern szemléletű leírások és szereplők, de nagyon megéri elolvasni. Miután elolvastam, sokkal több apró dolgot tudok értékelni az életben. (mint egy reklámszöveg) Kétszer majdnem elsírtam magam, amik tőlem nagy szavak.

5/5

Melissa Hill - Kívánj bármit

Elég ígéretesnek tűnt a leírás alapján, és gondoltam kipróbálom milyen olyat olvasni aminek abszolút semmi köze a fantasyhoz. És csak megjegyzem, hogy biztos nem a borító miatt vettem meg, van egy kis riasztó hatása számomra. Előre is bocsánat, ha szalonképtelen a megfogalmazás, de késő este van. :)

Röviden: három különböző élet stílusú, korú, szellemiségű nő életét követhetjük végig pár hónapon keresztül. Osztozhatunk örömükben, bánatukban és minden másban is amit megoszt velünk az író. Mivel nem volt még szerencsém ennyire valós szemléletű könyvvel amiben csak átlagos emberek szerepelnek elég nehéz lesz értékelni.


Először is, nem vagyok benne biztos, hogy tetszett. A három nő közül kettőt nem kedveltem, ami elég rossz arány, de nincs mit tenni. Rájöttem, hogy nagyon nem tetszik mikor három különböző szálon fut egy történet és a végén összekapcsolódik. Főleg az volt a gond, hogy ez a nagy "egyesülés" teljességgel lényegtelen volt a végén, azt hittem konkrét fizikai kapcsolat jön létre köztük és egymás életét változtatják meg, de ehelyett csak futólag néha látták egymást és ennyi. Hol kapcsolódik össze a sorsuk? Még a baleset előtt/után sem fedeztem fel semmi ilyet. Attól, hogy mind naivak, és átverhetőek semmi közük nincs egymáshoz.

Mikor az öregebb nő tördelékeit (Rosie) olvastam, nagyon hitelesnek éreztem a személyét (még ha nem is kedveltem annyira). El tudtam hinni, hogy ő, akár lehet egy élő személy is. Tipikus idős nő volt, aki nem szeret kitörni napi rutinjából, viszont a végén ezt a berögződést sikerült megtörni, ami előnyére vált.

A közel középkorú nő volt a kedvenc szereplőm.(Dara) És most itt megakadtam :D Egyszerűen csak nagyon szimpatikus volt. Az ő életében Mark-ot kedveltem a legjobban, nem olyan "rosszfiú" fajta (szóval ne hidd, hogy ezért) hanem mert olyan normális volt, és mintha csak jó tulajdonságai lettek volna. Jó, így utólag már kicsit sántít a karakter, de ő így volt tökéletes. Tökéletesen tökéletes. :D

És végül a legfiatalabb Louise. Hihetetlen, hogy egy nő, hogy lehet ennyire buta. Állandóan csak butaságokat csinált még ha mások fel is hívták rá a figyelmét, hogy a döntéseinek és a viselkedésének több negatív hatása van mint haszna. (lehet csak szelektívhallása volt...) Nem volt normális jelenség, erőltetett volt közel minden reakciója a párbeszédekről már nem is beszélve amikben néha volt szerencsém.


Úgy összességében eléggé tömör olvasmány. Mintha 3 könyvet zsúfoltak volna össze. De valamilyen szinten megérte, mert a végén nagyon hasznosak és tetszetősek voltak a tanulságok, és addigra igazán ki lehetett békülni a különféle jellemekkel és kíváncsian figyelni, hogy, hogyan fog tovább alakulni az életük.

5/3

Augusten Burroughs - Farkas az asztalnál

Ehhez egy hihetetlenül jó akció keretében jutottam hozzá, vagyis ingyen volt pontosabban. Valójában semmit sem tudtam róla, csak annyit amennyi a fülszövegnél fel van tüntetve, de mivel mostanában jobban megragadják a figyelmem a depresszív könyvek, ezért nagyon ellenállhatatlan volt.

Történet (hatalmas vonalakban) : Egy apa fiú kapcsolatot mutat be a könyv, a nem hagyományos értelemben, mert itt viszonylag nem is létezik ilyen. Nyomon követhetünk több tragikus eseményt, a családtagok összezördüléseit, ami minden családban van, de itt nagyon jól a reflektor fénybe kerülnek, és végül, hogy hogyan mutatkozik meg felnőttkorban a hányattatott gyermekkornak hatásai.

Nekem nagyon tetszett, az a nyomorúságtól terhes melankólikusság amit a könyv elejétől a végéig árasztott magából.

 A vége kiemelkedően jó volt, mert az első felében való monotonitást sikerült megtörni Augusten jövőjének megjelenítésével.

Voltak benne elég furcsa és megmagyarázhatatlan részek, például szerintem teljesen felesleges és felejthető volt Augusten barátja. Nem úgy mondom, mintha baj lenne, hogy volt egy barátja, hanem úgy, hogy teljesen elhanyagolható jelenség volt, semmit sem tett hozzá vagy vett el a könyvből.

Most pedig a kapcsolatok. Nem tudom min kell keresztülmenni ahhoz, hogy így kezelje valaki a saját véréből valót. Nagyon valóságos volt az egész, persze mivel ez egy emlékirat. Az elolvasása után hálát adunk Istennek, hogy nekünk normális életünk lehet. (már aki hisz benne) Nagyon nagy bátorság kellett ennek a megírásához, szemtelenül ír le minden részletet, a legkorrektebb nézőpontból. Láthatjuk, hogy a gyerekek igenis fejlett öntudattal rendelkeznek, és többet fognak fel a külvilágból mint azt képzelnénk.

A történet központi rugója a szeretet éhség. Egy gyereknek sokkal több törődésre van szüksége, mint érettebb korában. Feltétlen szeretetre vágyott, amit nem kaphatott meg az apjától, hiába hallotta tőle éjszakánként a 'Nagyon szeretlek' kifejezést, mert tudta, hogy nincs mögötte semmilyen érzelem.

A tájábrázolás pár helyen elég unalmas volt, szerintem az író sem élvezte túlságosan leírni azokat. Igen, én mindent elolvasok, nem lapozok át semmilyen részt sem. :)

Negatívumnak maximum annyit lehetne mondani, hogy egyes szereplők kicsit egysíkúak voltak, pl az anya. És majdnem több jellemhibája volt, mint az apának, ami nem túl előnyös rá nézve.

Végül, bárkinek szívesen ajánlom, ha szórakozásra nem is, de az élet egy sötétebb oldalának megismerésére vágyik.

5/4

Születésnapi rajzok

Na, elég rég rajzoltam bármit is, de ezt elég nehéz lenne elfelejteni. :D
Egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy hasonlít arra a személyre (Jang Geun Suk) akiről rajzoltam.
Elég könnyen kitaláltam, hogy mi legyen a koncepció, és ilyenkor szívesen mondom azt, hogy úgy történt, mint amikor Isaac Mendez kezd neki a festésnek a Hősök-ből. xD (túl sok Hősök-et néztem egyszerre talán azért...)
Az ott középen is azt jelenti, hogy boldog születésnapot, csak japánul. Ha jól írtam le legalábbis akkor úgy van. :D
Tudom, még dolgozhattam volna rajta, de idő szűkében voltam, mert még aznap is csináltam amikor a gazdájának meg kellett volna kapnia. (a Hősök..az a fránya Hősök...nem lehet elszakadni tőlük)
6B-s és sima B-s ceruzát is használtam meg egy HB-st is, a szép írást a tetején a Word-nek köszönhetem. Mert már a betűket is rajzolnom kell, olyan csúnyán írok.

Hát ezzel nehezebb dolgom volt. (amúgy azért csináltam kettőt, mert egy petéjű ikreknek készült, és azokat rajzoltam akiket akartak)
Na szóval. A jobb oldalt lévő alak nem lett épp a legtökéletesebb, alig hasonlít magára, mert ezzel kezdtem az egész rajzolást, és elég volt újra hozzászokni a ceruzákhoz.
Viszont, a bal felső sarokban lévő már pont ugyanolyan mint az eredeti képen lévő, azt nem tudom, hogy hoztam össze, mert mindig gondjaim voltak bizonyos dőlésszögek megvalósításával.
Az alul lévő chibiket csak a tér kitöltése miatt pakoltam oda, meg már elegem volt az ember rajzolással.
A felirat koreai, csak nem fért ki teljesen, szóval úgy csináltam mintha az alak mögött lenne. xD
És ott van a csodálatos ronda írásom bal szélen. Pedig esküdni mernék rá, hogy tavaly óta szebben írok.:D

Rachel Caine - Az üvegház

Semmit nem tudtam erről, mikor kivettem a könyvtárból, viszont az alcím majdnem elrettentett tőle, na meg persze az alján szereplő kis ajánlás egy bizonyos csoportnak.

Szóval, adott egy okos lány Claire akit a szülei még a széltől is óvnak ezért nem mehetett el hőn áhított egyetemére, s meg kellett elégednie egy közelebb lévővel.
Hamar bajba keveredett mint gondolta, mivel sikerült összetűzésbe keverednie egy beképzelt p*csával (ez nem volt túl szalon képes megfogalmazás, de ha igaz....) és pár megfélemlített barátnőjével. Claire-t halálosan megfenyegetik, és úgy gondolja mivel veszélyben az élete találnia kell egy új szállást. Ami nem más lesz, mint az Üvegház a három barátságos lakójával, akik közül, ha nem is mind tárt karral, de szívesen fogadják. Ők világosítják fel a naiv kis Claire-t, hogy valójában mi is folyik a városban.

Nos, lehet, hogy elsőre elég elcsépeltnek tűnik a történet, de a kivitelezés és az író tehetsége bőven kárpótol minket érte. Bátran ki merem jelenteni, hogy egy szereplő se volt aki nagyon idegesített volna (max egy kicsit az egyik) és így nem volt túl sok lehetőségem az utálkozásra. Persze ott volt az a gonosz elkényeztetett lány horda, akik még ha zöld óriás patkányokká változtak volna, az se érdekelt volna. Túl sablonos már maga a jelenlétük is. Kár törődni velük.

Nem volt unalmas a könyv, szórakoztató volt egy bizonyos mértékig, mert 50 oldalként úgy rám jött  fejfájás...Inkább csak túlontúl egyszerű volt, nem voltak nagyon kiemelkedő részek, leszámítva egy jelenetet bizonyos szereplők között.

Mindenképp különlegessé tette ezt a könyvet a kísértet motívum, még egy kísértetes könyvet sem olvastam, talán ezért. Csak sehol sem volt normálisan elmagyarázva, hogy miért lett az, és rengeteg  hiányosság volt még a vámpírokkal kapcsolatban. Mi a fenének tudtak nappal járkálni? Esküdni mernék rá, hogy barátságosabbak voltak mint az emberek. Ezektől nagyobb fenevadakat hord a hátán Ausztrália. (pl sárkánygyík, keresztbe lenyelné a kis piócákat)

Rengeteg véletlen egybeesés és szerencsés pillanat volt, ami nem egyszer mentette meg a főhős életét, de miért kellenek bele ilyenek amitől mesterkéltebbé már nem is tehetné semmi a könyvet? Egyszer-kétszer még talán el is hinném, többszöri előfordulás azonban idegesítő és feleslegesen kelti bennem a frusztrációt. Én miért nem vagyok ekkora mázlista?

Az utolsó fejezet nem lett jó befejezésnek, nem tudom más szóval jellemezni, mint gagyi. Igaz, hogy szükség volt rá, hisz kell maradnia pár kérdésnek, hogy legyen valami alapja a következő kötetnek. De ez a függő vég valami borzalom lett, rosszabbat nem olvastam még. Az utolsó előtti fejezettel sokkal jobban kibékültem volna.

Úgy összességében élvezhető volt, nem letehetetlen (nálam ilyen sosincs) de a szereplőket könnyen meg lehetett kedvelni.

5/4

M.C Turkish - Angyalszárny

Csak úgy megláttam egy könyvtári polcon, és nagyon ígéretesnek tűnt.

A történetet egy csatával indítja az író, bukottak és angyalok között, akik megakarnak védeni egy kislányt akinek fontos szerepe lesz a jövőben. Ez persze sikerül, de csak nagy áldozat árán.

És most hirtelen ugrunk 50 évet a történetben (igen, 50-et,nem várjuk meg míg a kislány csodaszép kívánatos nő lesz) mikor a lány már csak mellékszereplővé válik (inkább vénasszony) és a reflektor fénybe egy új női karaktert kapunk, *gyorsan megnézi a nevét...* Kate-et. És voilá meg is van a kívánatos nőnk, aki kutyáját sétáltatva rátalál egy férfire súlyos sérülésekkel a hóban. Gondolom már tudod, hogy ő bizony egy angyal lesz. Uriel. (a miérteket helyzetére nézve kihagyom, hátha valaki kíváncsi lenne és elszeretné olvasni)

Innentől kezdődnek a csatározások, élet mentések és minden aminek lennie kell.

Minden bizonnyal, az volt a főgondom ezzel az egésszel, hogy nagyon látszott rajta, hogy ez egy kezdetleges mű. Nem úgy mondom, mintha én jobbat tudnék írni, mivel nem is áll szándékomban semmi ilyesmi. (nem kell nekem esni csatabárdokkal)

A könyv címe Angyalszárny, ez a szimbólum normálisan meg is jelenik a műben, ami nekem elég nagy pozitívum. Ennek a könyvnek főként az angyalok és bukottak viszályáról kellene szólnia, de sajnos van benne egy nem kívánatos szerelmi szál is, amitől a rosszullét kerülgetett az első pillanattól fogva. Én megértem, hogy csodálatos és hívogató az angyalok puszta jelenléte, de egy szimpla és normális barátságot sokkal kevesebb ellenszenvvel viseltettem volna a részükről.

Kate viselkedése sokszor ésszerűtlen volt, akkor sírt mikor nem kellett volna és akkor nem, mikor normális ok is lett volna rá. Ő nem volt az az áldozat típus, sőt, szinte már hősként jelent meg mindegyik jelentben.

Voltak hiányosságok a környezet leírásában, mert én nem tudom elképzelni a helyszínt ha annyi van róla leírva, hogy két épület között történt ez meg az. Esetleg kiegészítésként egy másik nézőpontot is be lehetett volna még vetni, aki jobban átlátja a történéseket.

A könyv feléig az volt az érzésem, hogy a kutyát hamarosan főszereplővé avanzsálják, mert nem volt olyan pillanat mikor állathoz méltóan viselkedett volna, már azt hittem meg is szólal. :D ( az viszont jó is lett volna, ha például valójában egy angyal lenne a kutya) Bár végén mintha megszűnt volna létezni a kutyus, egy szóval sem lett megemlítve.

Sok volt az unalmas és felesleges rész, mértéktelen köntörfalazás, kertelés is volt, vagy csak az író feledkezett meg arról, hogy egyes szereplőknek fontosabb dolga is akad, mint nyugodtan reggelizgetni miközben a világ a pusztulás szélére sodródik.

Ami tetszett a könyvben az az angyalok képességei, és felsőbbrendűségüknek kivetülése volt.(bár ezeket később kicsit túlzásba vitte, de az nem volt olyan nagy baj) Egyedi virág illatuk, mindegyik arkangyalnak más és más színű aurája, megmutatta, hogy valamennyire kreatív is tud lenni az ötletgazda.

Főküldetés ugye az volt benne, hogy megmenteni egy személyt aki megválthatja felfedezésével a világot. Történetesen a rák ellenszerét találta fel, ami nem tudom, hogy menthetné meg az egész emberiséget. Tisztában vagyok vele, hogy több millió/milliárd embert érint ez a betegség, de hogy az egész világot? És, hogy erre épüljön fel az egész cselekmény? Nekem kicsit kevésnek bizonyult ez az ok.

A harcok a bukottak és az arkangyalok között nagyon egyformák voltak, és nem is tulajdonítottam nekik akkora szerepet, mint az eredetileg az író szánta nekik. Ki tudná komolyan venni, hogy miközben kardokkal harcol két természetfeletti lény, addig 2 ember csak úgy rácsimpaszkodik a főellenségre és az meg puszta jóindulatból megkíméli őket? Na ne...Én ha gonosz lennék apró kis darabkákra vagdaltam volna fel őket...

Nem vagyok benne biztos, hogy elolvasom a második kötetet, de talán pár hét múlva újra felkelti majd az érdeklődésem. :)

5/3

Fenyőtobozok (festmény)

Íme

 Végre készen lettem.
Sokkal több mint 50 órán át dolgoztam rajta, a vége felé már sokkal nagyobb kedvvel. Hú az elején, hogy gyűlöltem ezt csinálni...sokkal nehezebb elkezdeni a dolgokat, mint véghez vinni.:D
Ezt is fényképről csináltam (mazochista lélek feltámadt). Erről most nem sok mindent tudok mondani. :D
A kedvenc részem a bal alsó sarokban lévő toboz,(és a bal felső sarokban lévő) szerintem az lett a legjobb. Gondolom látszik, hogy jobb oldalon kezdtem az egészet, ott fogalmam sem volt, milyen festési technikát használjak. :D
Akrilfestéket és vízfestéket használtam. (szegény vízfestékem R.I.P)Tudom, hogy sokan nem igazán értékelik a csendéleteket és a tájképeket, de ebbe már kezdek beletörődni. Ez akkor sem változtat azon, hogy nem fogok portrékat festegetni.

Becca Fitzpatric - Csitt, csitt

Mivel nem olvastam eddig túl sok angyalos könyvet, úgy éreztem valahol el kell kezdeni.
Úgy tudom, hogy ezt a könyvet vagy utálják vagy szeretik, én olyan köztes félig közömbös állapotban vergődök

Szóval adott egy átlagos lány, aki eddig dög unalmas életét hirtelen felborítja az új pad társa Folt, a rejtélyes fiú. Az idő múlásával egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ha akarja főszereplőnk ha nem, mivel Folt mindent meg tesz ennek érdekében. Innentől apránként fény derül Folt kilétére és kevésbé fényes múltjára. A könyvben van szerelem, izgalom és több kevesebb hülyeség is.

Mint azt már sok emberrel együtt, én is kijelentem, hogy Folt egy nagyon jó férfi szereplő, ahhoz mérten amiket az utóbbi időkben olvastam. (Dark love) Bár szerintem soha senki sem fogja nálam túlszárnyalni Jace-t. Folt egy bunkó, veszélyes,cinikus személy és valljuk be, hogy az ilyen tulajdonságú egyedek csak a könyvekben megnyerőek. Nekem semmi gondom nem volt azzal, hogy lefordították a nevét, így is illett rá.
A női szereplőkkel már több gondom volt. Egy szóval jellemezném őket: borzalmas! Megint az a tipikus hiba. Nora egy csodaszép lány minden férfi vágyakozik utána, (amit már nagyon unok) és egy komplett hisztérika. Annyira idegesítő volt a hihetetlenül lassú észjárása, hogy erősen fontolgattam, hogy ott helyben abbahagyom az olvasást. Vee nem volt annyira vészes eset, az elején olyan volt a könyvben mintha csak egy oldalt szánt volna neki az író, de ez nem így történt. Neki vannak hibái (végre) mind testi és személyiségbeli, de összességében olyan, mint akinek jó alaposan kifugázták az agyát a fejéből.
A könyv legeslegnagyobb pozitívuma Folt volt, és Nora és Folt közötti kapcsolat leírásai. Nagyon izgalmasak voltak a heves szópárbajok, és közben az írónak sikerült megmutatnia, hogy kreatív. Az ő kapcsolatuk igazinak tűnt.
Sok részt nem igazán értettem, mert nagy volt a gubanc a történések lefolyásában. Az ún 'befolyásolt' pillanatok nem voltak kiemelkedően különbözőek a valósaktól, ami zavaró volt.

ui: valaki árulja már el, mi az a "sanszos" kifejezés. :D

5/4

Arthur Japin - Casanova menyasszonya

Mint minden mást ezt is a könyvtár kirakatban láttam meg, és bevallom, hogy csak a borítója miatt vettem ki. Az egész városban a kezemben hurcolásztam, hogy "nézzétek csak mim van"....:D
Mivel alig pár perce olvastam el, szóval nagyon friss az élmény, ezért most kivételesen igyekszem kíméletes lenni a könyvvel, mert észrevettem, hogy a bejegyzéseim gyakran szidalmazásokba csapnak át a végére...
A történet "Casanova menyasszonyáról" szól, mint azt a borító is feltünteti. Lucia eddig szinte vakon szemlélt mindent mintha nem lenne öntudata, mígnem megérkezik egy ünnepségre egy testvérpár Francesco és Giacomo. Giacomo eddig nem tapasztalt tisztelettel bánik a lánnyal (legalábbis számára) aki egyből rájön hogy köztük egy különleges viszony kezd kialakulni.
Telnek a napok lassan egyre közelebb kerül egymáshoz a 17 éves Giacomó és a 14 éves Lucia. Giacomo majdnem véget vettet a kapcsolatnak mert túl nagy felelősséggel járna, nagy a korkülönbség és nem akarja megrontani. Na és itt kérdem én, az a 3 év mióta sok?!  A 20! Na az tényleg sok...
Lucia egy szerencsétlenség folyamán úgy érzi a kisebbik rossz az lesz ha elhagyja Casanovát, és jobb ha külön utakon járnak.
Lucia azaz immár Galathée (hogy a viharba kell ezeket a francia neveket kiejteni?!) egy elzüllött nőszeméllyé válik, aki igyekszik testi fogyatékossága ellenére is a testéből megélhetését fedezni.
Casanova személyisége csalódása révén teljesen eltorzul, tartózkodik a megállapodástól és fél a visszautasítástól, de partnereit boldoggá akarja tenni kapcsolatuk alatt és ha esetleg véget ér, mindenféle negatív érzés nélkül akar elválni.
Most nem írom tovább mi van még benne, mert az élettől is elmegy a kedvem, és túl sokat árultam már el így is. :D

Ítélet:

Sok helyen úgy éreztem hogy az író a szerelemről és értelemről írott gondolatai egyszerű hadoválásba csapnak át, csak hogy egyre több lapot töltsön be velük. Igaz, hogy néha tényleg okosan és jól átgondoltan fogalmazta meg őket, de úgy, hogy néha tényleg értelmet is nyertek.
A könyvben az tetszett a legjobban, hogy végre nem egy olyan nő a főszereplő aki csak vár a megmentő kis lovagjára és majd megszűnik minden gondja, kitartottan éli életét és így tovább. Végre egy erős személyiség, aki saját botlásait elemzi, képes minden lelki kínt kibírni, távolról szemlélni magát és cselekedeteit.
A könyvben persze jelen van a politika, az akkori társasági normák, amikkel próbálta az író kicsit érdekesebbé tenni a történetet, amit az utóbbival ért el.
Voltak olyan monológok amit még maga a szerző sem gondolhatott komolyan itt egy remek példa rá : "...Arra gondolok, hogy....Nem tudom mire gondolok. Sokfélét gondolok egyszerre." Most akkor gondolkodik vagy sem?! Ezt tényleg nem lehet olyan nehéz eldönteni...
A vége nem is volt annyira kiszámítható mint azt nemrégiben hittem. Meglepett, de akkora csalódást okozott, hogy azt hittem kihajítom az ablakon a kötetet. Így átverni, csak hogy végleg elszakítsa magától kedvesét...
Végezetül, a Végezetül részen jót röhögtem. Mintha megpróbálnák megmagyarázni, hogy miért lett ilyen a könyv amilyen...:D

És mint mondtam megint ronggyá szidtam egy könyvet, ami lehet nem is érdemli meg, csak én vagyok ilyen kukacoskodó. :D

A műben a legfeltűnőbb szó:   disputa.

5/3

Cormac McCarthy - Az út

A könyvtár felé menet szokásomhoz híven kirakat szemlét tartottam és ott láttam meg várólistám több darabját, köztük ezt is.

A könyv felépítése igen egyszerű és a cselekmény levezetése sem hagy maga után kivetnivalót. A történet egy apáról és a fiáról szól akik éjt nappallá téve igyekeznek céljuk felé, azaz Délre. A szereplők sokszínűek habár nevükkel sehol sem ismerkedhetünk meg, még másokéval sem.
Az Apa és Fia elnevezéseket saját elgondolásunk szerint kell a szereplőkhöz párosítani, igazítani.

Mint már sokan tudjuk minden könyvben van egy olyan szó, amit az író előszeretettel használ akár többször is egy oldalon (bár lehet csak fordítói hiba...?)  és ez nem más, mint a pernye. (a vége felé ez nem igazán volt jellemző)

A közepétől rengetegszer megzavartak a párbeszédek, leírások kétértelműsége, de végül rájöttem, hogy mi a gond. Eddig én se tartottam túl fontosnak ezt a jelet, de most már kénytelen leszek belátni, hogy tévedtem. És hogy mi ez a jel? A válasz pedig....*dobpergés*...a vessző. Egy árva teremtett vesszővel sem találkoztam.

Visszatérve a könyvhöz...khm...csak egy kérdés maradt megválaszolatlan (már ha voltak kérdések), hogy mi a fene lehetett az a katasztrófa ami ilyen végletekig sodorta a világot. Az égből hamu hull, a tengerek ólomszínűek, kidőlt fák tömkelege, megolvadt utak. Majd egyszer rájövök...talán.

 Végül az utolsó gondolatmenet, sokunk hiheti, hogy ez egy unalmas könyv, mert látástól vakulásig, csak egy úton és környékén bandukol a két főszereplő. (én is ezt gondoltam) De a részletes leírásoktól, a szereplők gazdag színvilága, akik a végkimerülésig hisznek a jóban és a megváltásban, kárpótolnak minket az első pár oldal miatti negatív hatásokért.

5/4