Szurovecz Kitti - Gyémántfiú

Hozzám is elérkezett a Gyémántfiú (én Ásványfiúnak hívom, barátnőm Szénfiúnak) jó nagy késéssel, de csak összejött. És most jön életem leghosszabb élménybeszámolója.

Fülszöveg: A világhírű amerikai filmstúdió egy igazi gyémántra bukkan. Úgy is bánnak vele: a széltől is óvják, védik a külvilágtól, de még a szerelemtől is. Miközben Ő, Nick Richards tündöklő csillagként ragyogja be a világot, fénye a boldogság sugaraiként verődik vissza az őt bálványozók arcáról, amerre csak jár. Közvetlen környezete is későn eszmél, hogy a hírnév, a rajongók, a boldogtalanságra ítéltetett igaz szerelem, az örökös bezártság darabokra tépik az érzékeny, fiatal színész lelkét. S vajon mi lehet egy szabadságra vágyó lélek utolsó segélykiáltása? Megtalálhatja e boldogságot, a harmóniát az életben a Gyémántfiú?

SWEET MOTHER OF NATURE - első gondolat a könyvről. Írott szó nem hozott még ki a sodromból ennyire.
De próbálok inkább kulturáltan írni. Igyekszem.
Mindenek előtt megjegyzem, hogy könyv formában olvastam. Nincs kifogás semmiért.

Ahogy a fülszövegből mindenki leszűrhette, egy nem szokványos témával foglalkozik a könyv. A hírnév átkával. És én itt most meg is állok. A véleményem a hírnévről és a velejáróiról szöges ellentétben áll a könyv mondanivalójával. A hírnév csak néhány embernek adatik meg a születésétől fogva, akik meg önszántukból küzdenek érte, azoknak meg lehetne annyi tartásuk, hogy eltűrik a negatív következményeit. Ne picsogjanak és sajnáltassák magukat, hogy nekik milyen rossz. Ők választották azt az életformát, törődjenek is bele! Ha annyira elvakultak voltak az elején attól a képzeletbeli ragyogástól, akkor meg is érdemlik hogy úgy járjanak ahogy. Egyszer Nick vagy Heily (nem emlékszem melyikük) pontosan ugyanezt fogalmazta meg, mint amit leírtam. Annak megfelelően cselekedtek-e? Nem! Miért nem? Bármi amit kiejtenek a szájukon azt nem gondolják át, ők se figyelnek arra mit mond a másik szereplő, így értelemszerűen arra is magasról tesznek mit mondtak 2 oldallal azelőtt ők maguk. Így nehezen lesz hiteles bármi.

Hogy mik fordulnak meg a könyvben? Felsorolom:
- gázolás,baleset minden mennyiségben
- erőszak amennyi csak elfér, még nemi erőszakot is említettek
- vetélés (enélkül nem lenne teljes a sztori)
- drogfüggőség
- alkoholizmus
- merénylet
- terhesség
- vérfertőzés (a tipikus nem-tudtam-hogy-testvérek-vagyunk-de-továbbra-is-szeretlek séma)
Egy értelmes könyv megelégedne egy-két ilyen átütő problémával, de itt minden létező dolgot bele kellett keverni, hogy elfedjük mennyire silány maga a történet. Egyik észrevételem, hogy 70%-ban párbeszédekből áll ez a...papírhalom. Így nem is csoda, hogy ennyi mindent kellett belezsúfolni, így ki tud arra figyelni, hogy mi NEM történik? Mert valójában ez a helyzet. A leírások sem tetszettek. Folyton oda lyukadtunk ki, hogy mennyire csillogóan szőke és borostyán szemű a Nicki fiú. Mutatok egy borostyánt:

Ki az aki ilyen szemeket akar?
Pluszban még gyönyörködhettem Heily aranypöttyös szív alakú arcában is! (itt szeplőre gondolt? persze már, még a fényt is mindjárt visszaveri...aranypötty)

A könyv nyelvezete nem nyerte el a tetszésemet. Nem részem, hogy a helyesírási hibákat emeljem ki, szóval máshonnan közelítem meg.
A szlenggel, mint jelenséggel mostanában nem volt dolgom, de most egy életre bepótoltam minden elmaradásomat. Az én szememnek árt, de ha jobban belegondolok, a jövő generációjának hasznára fog válni az ilyen stílusú írásmód. Legalább tudják hol kezdődött el pusztulni a nyelvünk szépsége. Attól még, hogy egymás mögé pakolunk négy melléknevet nem leszünk drámaiak. Ugyanez vonatkozik a tőmondatokra is.
Meg kell még jegyeznem, hogy ez volt életem első könyve amiben láthattam egy mondatban leírva a "szar" szót. Egyedülálló eset...ÉS könyörgöm, ha már egy könyvet írunk, muszáj idióta rövidítéseket használni? Asszem? Frisco??? (San Francisco) Így hogy vegyem komolyan?
A következő hiba, lássuk be, kellő odafigyeléssel elkerülhető lett volna. Minden szereplő, ha monológot mond, vagy ha dialógust, folyton felkiáltójelesen, emelt hanggal teszi. Én nem tudom a kiabálást úgy értelmezni ahogy azt valójában arra szánták. A központozást inkább meg sem említem. Az nem feszültségkeltés, ha minden helyzetnél a mondatkezdő szó után van ott három pont, de még sejtetésnek is égbekiáltóan erőltetett. Így senki nem beszél a való életben, szaggatottan, mint aki épp agyvérzést kap. Kicsit kikezdte az idegrendszerem, hogy majdnem minden oldalon legalább 5 pontozás volt. Számoltam, mert nem vagyok normális!
Egy másik irritáló dolog, nekem egyenesen hihetetlen hogy mennyi idétlen becenév és becéző szó fordult meg a könyvben. Többek között: Apuskám, Édes, Drágám, Csillagszem, Kisapám, Papi (nem az apjára mondta), kicsi kincsem (fej a falba).  Ezekkel akkora családi hangulatot tudott néha teremteni, el se hiszem. Szinte egynek éreztem magam közülük. Ások is egy medencét és teli töltöm szarkazmusvízzel.
PIKÍRT! Ha nem láttam ötvenszer leírva akkor egyszer sem. Néha lapozzuk már át azt az átokverte szinonima szótárt kérem szépen.

Éljek az Alkonyat párhuzammal? Nem? Ooooké.

A szereplők:
Nick: sokszor elgondolkodtam hogy tényleg Nick a neve? Nem Nicky? Ha egy leszbikus kapcsolat lenne az alapkoncepció talán jó is lett volna a történet. Vagyis nem. Azt is elszúrta volna, ahogy ezt is. Mitől leszünk férfiak Nick szerint? Folyton nyavalygunk, imádjuk a lányos dolgokat, olyan a szókincsünk, mint egy ötévesnek, ha nem kapjuk meg amit akarunk akkor felkiáltójelekkel leordítjuk a másik fejét, bőgünk akár a napfény látványától is. Szerintem bennem mélyen egy férfi veszett el, mindenem megvan ami Nickben nincs.
Tulajdonképpen van ezekre magyarázat. Nick hiperérzékeny. Ki gondolta volna? Engem már nem sok minden lepett meg vele kapcsolatban. Nick-nek karakterizálás tekintetében, nem golyó ütötte sebei vannak. Ágyú ütötte sebei. Panaszkodik, hogy ajnározzák a szülei és testvérei, és hogy úgy bánnak vele, mint egy csecsemővel. Itt csak annyi a bibi, hogy igazából, tényleg egy csecsemő. Úgy gondolkodik, mintha nem lenne saját akaratereje, minden mások hibája, de hogy az övé lenne valami? Áh olyan nincs. Egoista, énközpontú, naiv, hiszékeny suhanc.
Természetesen ő is áldozatává esett egy paradoxonnak: Mikor először elment ebédelni Heily-vel a forgatás után sminkben, csodálkoztam, hogy miért nem bámulta meg senki. Talpig sminkben volt (ami három órán át készült, de érdekes, hogy minden smink 3 órán át készült a könyvben, hm.) és kontaklencsében. Ó, de várjunk csak. Hiszen még az író is elfelejtkezett arról, hogyan kellene kinéznie a szereplőjének! Látom már kérni kell, hogy a szereplők ne portáljanak és változzon meg a kinézetük egy csettintésre.
Heily: a legborzasztóbb vele kapcsolatban, az a függése másoktól. 300 oldalon keresztül siránkozik Nick-ért. Mondom jó. Van a közelemben xanax, még kibírom az ömlengését. Ha eddig eljutottam már nem adom fel. De ott telt be a pohár, amikor volt olyan idióta hogy elüttette magát! Itt volt az egyik legnagyobb paradoxon a könyvben. Heily nagy vígan próbálja ledobni a Golden Gate híd pereméről (hangsúlyozom hogy a korláton túl, azon TÚL) az ajándék karkötőjét, hirtelen elkezd metaforákban fulladozni, és a következő pillanatban Bumm. (így volt írva a könyvben) Az ÚT KÖZEPÉN ELÜTÖTTÉK. Hogy a viharba került oda a peremről??? Ilyen kiszolgáltatott, figyelemre éhes, önfejű, áldozati bárányt az irodalomtörténetben senki nem hozott létre. És ez nem bók.
A többiek: felesleges külön kiemelni őket. Ha a Fényemberek premier vetítésére csak a "fontosabb" mellékszereplőket hívják meg a szereplők, akkor én úgy döntöttem egyiküket sem invitálom meg ide. Ilyen a sóóóbiznisssz.

Heily+Nick= ✖
Nem nem nem nem nem nem nem. Nem kérek belőletek! Undorítóak vagytok külön külön, együtt meg hatványozódik ez az érzés!
A kapcsolatuk..hm...hogy is mondjam. Sekélyes, mint a tenger apálykor. Első találkozásukkor meglepő módon máris konfrontálódtak. (örülnék ha több olyan első találkozásról olvasnék a könyvekben amiben nem ellenszenvesek egymásnak a szereplők. Nekem ez már elcsépelt.) A továbbiakban meg elforgatták a nyálcsapot és olyan gennyesen "romantikus" lett, hogy azt elviselni is tehetség kell. Szeretlek! Én Jobban szeretlek! Meghalok nélküled! Ha te nem vagy én nem akarok élni! Szó szerint mindent felemésztő tűzben lángolt a szerelmük. Az agyuk is áldozatául esett.

A cselekmény a következőképpen alakult:
1. Szerencsés véletlen folytán Nick lett a Fényemberek főszereplője, aminek a válogatására ( nem casting, magyarok vagyunk) egy, egy napos ismeretség alapján benevezte az "ügynöke". Ha a naivság és a hiszékenység büntetendő lenne akkor csak annyit mondanék, Azkabanra fel Nick!
2. Megismerkedtek a főszereplők, egy annyira vicces és eredeti módon, mint még senki más. Egymásba rohantak és mivel remekül kelt feszültséget az író, meg is történt az első konfliktushelyzet! Roppant ötletes véletlenek folytán összeboronálni a főszereplőket, mint azt tudjuk.
3. Szerelem első látásra. /Titkolom hogy tetszel, de bárkit megölnék érted, még a tulajdon anyámat is aki nem törődik velem, csak a saját karrierjével./ Ne nézz így, megtörtént eset!
4. Veled leszek bármi áron! Mondta a lány akinek intelligencia hányadosa a béka feneke alatt van. Lenézem Heily-t. Attól lesz neki személyisége hogy mennyire imádja Nick-et?
5. Féltékenyek vagyunk! Irgumburgum!
6. Drogozni kezdek és alkoholizálni!
7. Megvertek és elvetéltél, ezért megölöm magam!
8. Annyira szégyenlem magam hogy inkább elmegyek a világközéppontjába, Körösújfaluba! Mert minden külföldi Magyarországra vágyik. Körösújfaluba. Hogy képzelte Nick hogy odamegy abba a házba amihez neki semmi köze? Az Heily apjáé! És hogy nem jutott eszébe annak a sok marhának ott is keresni? IQ bajnokok! Számlaszám? Elvileg nem egy barlangban húzódott meg Nick, szóval csak mozgott a számláján néha az a pénz! Vagy azt vegyem be, hogy több ezer euróval járkál a farzsebében?
9.  Összefekszem a szerelmem klónjával mert nekem ez így jó. Pláne ha sokkal "szexibb" az eredetinél.
10. HALJATOK MÁR MEG! HÁNYSZOR HALTOK MEG MAJDNEM? Jó, én kiszálltam, nem folytatom.

Filmforgatás és színészkedés. Kinek mi jut róla az eszébe. A színészkedést emelném ki ha lehet. Nemrégiben láttam egy animét (mert olyan is becsúszik néha) amiben pont ezzel foglalkozott egy lány, hogy ő színésznő akar lenni különböző okok miatt, gyakorlatilag a nulláról indult. Ott szépen van ábrázolva a folyamat, mennyi akaraterő szükséges egy-egy szerep eljátszásához, és mennyi viszontagságot hoz elé az élet amik miatt bármikor feladhatná. Annak van üzenete: soha ne add fel az álmaid.
Ennek itt nincs. Ha még csak ez lenne a fő gond, megbékélnék vele. Elégedettebb lettem volna, ha itt is valahogy papírra veti a színészkedés folyamatát, mik fordulnak meg a szereplők fejében egy-egy karakter megformálása közben, mennyire nehéz hitelesen előadni az érzelmeket amik nem a sajátjai eredetileg. Nem csak úgy élünk bele a vakvilágba, "álszínészkedünk", ripacskodunk össze-vissza, és bármi más fontosabb, mint az adott szerep. Ó most magánéleti gondokkal küzdök ezért elhúzom a csíkot az Isten háta mögé, nem érdekel hány embernek nem lesz munkája miattam és keresete. Mert én vagyok a fő attrakció, haljanak csak éhen nyugodtan.

Sokat gondolkodtam rajta van-e bármi pozitívum. Legtöbbször a 2 pontot kapott könyveknél jó érv ha például rövid, mint egy novella. De ha 596 oldalon keresztül küzdünk egymás ellen, én és a könyv, abban nincs semmi szórakozás. Nem vagyok az a félbehagyós fajta.

Nevetséges és ellentmondásos mondatok:
- "...A karriered foglya leszel! Ha egyszer ezt vállaltad már ne nyavalyogj a dolog kellemetlen hozatéka miatt! Mintha nem ezt mondtam volna én is! De mint mondtam, senki nem hallgat senkire.
- "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, hogy bepróbálkoznék nála"  Gúnyt űz a vérfertőzésből. Nem csak én vettem ezt a dolgot a szívemre, csak ilyen ízléstelen viccet én még nem olvastam. Van aki egy komplex, hatalmas érzelmi töltetű regényt is képes írni erről a témáról és fele annyira sem vicces ez a tárgy, mint ahogy az meg lett említve.. (Lásd V.C. Andrew. - Virágok a padláson, egyik kedvenc könyvem, több kötetes vérfertőzés) Mellesleg egy épeszű testvér sem mond ilyet a másikra. Volt még egy olyan szituáció, amikor egy apa szívesen elvitte volna a lányát "táncolni" ha nem lennének vérrokonok. (egyértelműen nem táncolni akart vele) Felfordulna a gyomrom ha bátyámnak ilyet mondanék! Csinálhatnánk viccet a nemi erőszakból is vagy esetleg a testi fogyatékosságból. Határ a csillagos ég.
- "A monitoron fotók tömkelege: fiúkról. Volt köztük szőke, barna...kölyökképű tizenéves és legalább huszonötös vénember is."  És aki harmincéves az már okleveles múmiának számít? Szigorúak vagyunk egy kicsit.
- "...kérdezte Nick olyan megejtő szemekkel, hogy Heily szíven tudta volna szúrni magát, amiért így megnehezítette ennek a tüneményes embernek az elmúlt heteket"  Ha kell rá önkéntes én itt vagyok...
- " Ne gondold, hogy nem éreztem már: milyen jó volna téged egy lakókocsis ungabungára berángatni úgy hollywoodi módra..." Kérnék egy ciánkapszulát.
- " Míg te lejátszod a csillagot az égről, addig ő egyet tud: olyan arckifejezéssel állni, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a tekintetében ott a világfájdalom! Én azt hittem ez csak az emósoknak jön be! Áruld el nekem, miért tetszik a nőknek ez a feeling?" Magyar az író. Magyar a célközönség. A feeling 100%, hogy angol szó. Hát van itt probléma? Nincs.
- Míg az osztálytársai a parkban lógtak, és stikában szívták a szülők készletéből lenyúlt mariskás cigit, addig Heily egyik mozifilmet nézte a másik után." Hadd ne mondjak semmit.
- "Olyan vicces kis portéka vagy" Én meg olyan szép lámpa vagyok.
- "...és figyelte Heilyt, aki már percek óta az ablak mellett állt, és áhítatosan bámulta a szakadó esőt. Sosem látott még ilyet." Valamit nagyon az alapoktól kellene kezdeni, hogy valaki felismerje milyen ha esik az eső.
Sajnos elfelejtettem kiírni az egyik legidiótább idézetet, amiben Nicket egy macskához hasonlítják. Mert a macskáknak köztudottan HÉT élete van. Nem kilenc.
Többet inkább nem gyűjtöttem, még a végén ideírom az egész könyvet.

Most egy kis érdekesség következik. Az epilógus után ahogy olvastam az olvasói véleményeket egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért értékelik olyanok a könyvet akik csak az internetes változatot olvasták? A kettő szerintem távol áll egymástól. A regényt látták szerkesztők, több kézben megfordult, ebből kifolyólagosan biztos vannak eltérések is benne az internetes változattól. Inkább nem leszek annyira mazochista, hogy abba is beleolvassak, de ennek értelme nem sok volt.
Ha személyes sértésnek tekinti bárki azokat amiket a fentiekben megemlítettem, akkor hadd szegezzek egy kérdést nekik: Miért olvassátok még mindig? Nem támadtam az írónőt, csak a könyvét. Ha nekem nem tetszik másnak még tetszhet.
Mindenki saját felelősségre olvassa el. Komolyan az az érzésem volt, hogy a könyv foggal körömmel küzd az utálatomért PONT PONT PONT FELKIÁLTÓJEL

5/1 (az első egyes könyv, ilyen egyes: http://www.youtube.com/watch?v=VOmt7akoDRc  4:27-nél van a lényeg)

Pataki Tamara - Ember a sötétben

Nagyon rákaptam a magyar írók műveire ebben az évben, ez éppen kibökte a szemem. Mitől olyan sátáni a szeme a borítós boszinak?

Fülszöveg:  Az első világháború árnyékában egymásra talál a fiatal katonatiszt és a boszorkány. A férfit kétségek gyötrik, mert nem hisz az erőszakban, és nem osztozik a harc mámorában égő német vezetés elbizakodottságában. A nőt kérdések gyötrik, vajon miért irtotta ki az emberiség a boszorkányfaj nagy részét évszázadokkal ezelőtt, és lehet-e ennek ellenére szeretni őket, vagy jobb is, ha a nagy háborúban végképp elpusztítják egymást. Hans és Babette szerelmének tragikus háttere az yperni gáztámadás, amelyben több mint százezer ember halt meg vagy vesztette el látását, ahogy a férfi is, aki így lesz ember a sötétben.

Eddig annyira elégedett voltam a magyar kortárs írókkal, de egyszer mindennek vége szakad.

A könyv stílusát és hangvételét tekintve nekem inkább tűnt egy könnyed kis novellának mint regénynek. Olyan fellengzősen foglalja össze a világháborús történéseket az írónő, ahogy nekem nem tetszik. Alapból elkerülöm a történelmi regényeket, mert hogy mondhatnám valamire hogy "igazán korhű" ha nem is vagyok tisztában a kornak a legjellegzetesebb momentumaira, a személyekre, a beszéd milyenségére. Szóval ilyen szempontból nem is fogom megközelíteni a regényt.
Ami különösen zavart, az Babette. A 10. oldalon tett egy olyan kijelentést ami miatt unszimpatikus lett azonnal.

"...Azonban ha mással nem is, azzal tisztában volt, hogy alighanem ő a legszebb az egész bálban..."

Egy lánynak illetve hölgynek nem szabadna így gondolkodnia, hogy jobbnak képzeli magát másoknál. Mindenki a maga módján egyedi, és ha neki a külsőségek ennyire számítanak az csak róla árulkodik, nem másokról.

"Lehetséges igaz szerelem boszorkány és halandó között?" Nagyon nem. Hol volt itt szerelem? Babette inkább csak kötelességtudata miatt volt a férfival, hogy ápolja sérült lelkét. Ez nem szerelem. Pláne ha még gyáva módon meg is futamodik a kötődés elől.

Ez a boszorkányosdi sem lett meggyőzően kifejtve és leírva. Állítólag a boszorkányok sokkal hamarabb léteztek már mint az emberek. És így merül fel bennem a kérdés...akkor hogy jöttek létre az emberek? Fizikailag dosztig ugyanolyanok, csak a boszorkányok tudnak mágiát használni (Akármennyit. Honnan ez a kiapadhatatlan forrás?) Meg egy másik kérdés velük kapcsolatban: Ha galambbá változik Babette, hogyan kerül rá a saját ruhája ha visszaváltozik és a poggyásza oda ahova megy? Teleportálja vagy az apró csőrében fuvarozza az egészet?

Ami a legborzasztóbb az egészben, hogy az egyetlen dolog valósult meg amit egy könyvnek se szabadna hagynia. Hogy szürke legyen. A középszerű nem jó szó, ilyen téma mellett nem is lehetne az. De egyszerűen semmi benyomást nem keltett bennem a könyv. Ha legalább mondhatnám hogy nagyon rossz akkor tovább megmaradna bennem az élmény, de ezt hamar elfogom felejteni.

A vége teljesen kiábrándító volt. Ennél a könyvnél egy happy end minimum kötelező lett volna. Annyi negatív dolgot éltek meg a szereplők, én örültem volna ha a végén végre békére lelnek együtt. Persze Babette az egyetlen vágyálmomat a könyvvel kapcsolatban jó alaposan romba döntötte. Most ezt inkább nem köszönöm meg.

Egyszeri olvasásra ajánlom, nem teljesen időpazarlás.

5/3

Raana Raas - Az ogfák vöröse (Csodaidők 1.)

Régen vettem egy akcióban, akkor azt se tudtam még hogy magyar az író, csak úgy megragadta a figyelmemet a cím. Mi az az ogfa...gondoltam én. De amióta megtudtam sokkal inkább el akartam olvasni.

Fülszöveg: A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Sem rosszabb, sem jobb, mint a miénk, csak éppen más. Amikor azonban átlépsz ebbe a világba, ahol már több bolygón él az emberiség, mégsem csak álmélkodni fogsz, sok mindent ismerősnek is találsz. Mi még ugyan nem utazunk naprendszerek között, nem lépdelünk narancsszín gyepen vörös levelű fák árnyékában, nem ismerjük a háromdimenziós sakkot vagy a holokapcsolat döbbenetes lehetőségeit, de jól értjük az árvaházban növekvő Judy vágyait, a zsarnoki apa ellen lázadó Yaan indulatát, s Giin, a tekintélyes közösségi és szellemi vezető vívódásait. És ismerősök a családi erőterek is, ismerős a hagyományőrzés fészekmelege, a fiatalok forrófejűsége, a nagypolitika boszorkánykonyhája - vagy éppen a terrorizmus.

Megjegyzés: nekem a fülszöveg semmi konkrét dologról nem tesz említést, ezért is halogattam az olvasást, majdnem két éve megvan pedig. Pedig ha tudtam volna...

Ugyebár magyar író. Az ilyen jó könyvek pártolásánál, mint az Ogfák vöröse és társai, valamiért hungaristának kezdem érezni magam. Szerintem fontos hogy támogassuk a magyar irodalmat (lévén bármilyen műfaj) azzal, hogy elolvassuk műveiket, és nem hagyjuk hogy háttérbe szoruljanak a külföldiekkel szemben. Vannak igazán jó magyarul megírt könyvek, de az ellenkezőjére általában több a példa, és azok nagyobb hírverést is szoktak kelteni. Bennem is nagyobb nyomot szokott hagyni egy rossz könyv mint egy szimplán jó.

Ebben a könyvben benne van az a fogalom, amit ha megemlítenek nekem, hajamat tépve rohannék ki a világból minden hidat felégetve magam mögött. Ez nem más, mint a POLITIKA. Semmi nem untat, idegesít és dühít jobban, mint ez a téma. A probléma viszont most ott van, hogy a könyv lényegében e köré épül. A baj viszont nem ez. Hanem hogy végig tűkön ülve vártam minden olyan fejleményt a könyvben ami ezzel volt kapcsolatos. Visszájára fordította minden elképzelésemet a regény. Teljesen őszintén mutatja be a helyzetet, különféle megvilágításokból, más-más érdekeket érintve, és egy pillanatig sem tartottam unalmasnak és bosszantónak. Ez a szerteágazó világ annyira komplex hogy akár valódinak is beillene. Valós gondokat fogalmaz meg, amik nem csak ismerősek, hanem egy új környezetbe átültetett mai társadalom kritikának is megfelel. (de lehet hogy csak én látom mindenben ezt)
A hagyományokat őrző szellem szerintem nagyon is követendő irányzat bármelyik kultúrában és világban. Csak annyit kell tenni hogy nem szabad hagyni, hogy életek, sorsok rovására menjen. A családok egységének gondolata különösen tetszett, szerintem is ez az egyik legnagyobb összetartó erő. Akinek nincs vagy volt régen családja, az is tartozik valakihez, sosincs egyedül.

Azonban eljött az idő, hogy ódákat zengjek erről a felháborítóan kiváló műről. 

Annyira imádtam, hogy az leírhatatlan.

Először nehezemre esett megszokni, hogy gőzöm sincs melyik bolygón vagyok éppen, jelen esetben szó szerint. Szerencsére volt hátul egy jó kis függelék ami sokat segített, hogy megértsem a dolgok rendjét.

Ezt a világot a tökéletlenségei tették tökéletessé. Kizsákmányolás, árulás, szeretet-gyűlölet, diszkrimináció minden fajtája, halálok. Nem tűnhet túl vidámnak ez a könyv ezeket említve, de volt pár olyan rész ami mosolyra fakasztott benne. Igazi szívből jövőre. Ha egy könyv egy szikrányi érzést is képtelen kiváltani olvasójából, akkor nem végzett túl jó munkát az író saját érzései közvetítéseivel. Jelen esetben erről szerencsére szó sincs.

A szereplők nagyon sokszínűek, abszolút kedvencem azonban nem volt, mert mindegyikükben volt valami szerethető. (kivéve persze Yaan, aki olvasta az tudja melyikre vonatkozik) Három nézőpont, illetve személy  meséli el saját élettörténetét, ennek a háromnak a kombinációja teszi lehetővé hogy átlássuk milyen a Csodaidők társadalma. Akadt aki jómódú, elismert családból származott, akadt akit kirekesztett a környezete és a világ,  és volt aki a kettő határa között rostokolt. Ami igazán tetszett, hogy kiszámíthatatlan volt sorsuk alakulása. Bármikor, akár bármelyikük a következményeknek kiszolgáltatottan kiszabadulhatott a skatulyájából, vagy éppen csöbörből vödörbe kerülhetett. Leleményes és nem várt fordulatokkal gyorsította a cselekmény alakulását az írónő, hogy még véletlenül se lehessen felcímkézni semmit se a "monoton" jelzővel.

Szerintem a könyv céljai között van az, hogy tanítson is. Mindenki életében szerepel pár baklövés, pont úgy ahogy az összes szereplőében, de az az igazán fontos, hogy ki hogyan képes felülkerekedni rajtuk esetleg átvészelni őket. A düh és az erőszak nem jelent sem megoldást sem elégtételt. Aki múltja miatt szánja magát bosszúra egy olyan nemzeten amelyik nem követett el ellene semmit, az megvetendő magatartás.

Az egyetlen dolog amit hiányoltam az egy kicsivel több leírás a környezetről. Milyen maga a természet, esetleg a bolygók különlegessége... Például a narancsszínű gyepről, ha jól emlékszem (vagy nem) csak egyszer olvastam megemlítésként. De tudom, inkább más volt hangsúlyos benne, amit meg is értek. A következő kötetekben még bármi megtörténhet. (most sajnálom igazán hogy nincs meg a második kötet)

Mindenkinek ajánlom, de komolyan! Vegyétek a kezetekbe!

5/5(*)

Grecsó Krisztián - Mellettem elférsz

Mostanában próbálom kicsit jobban megismerni a magyar írók munkáit, és hogy milyen színvonalasan teljesítünk a külföldi szerzőkhöz képest.  Eme szerzemény már régóta a várólistámon tengődik, de csak sok idő múlva jutottam hozzá.

Úgy igazából nem írnám le hogy miről szól konkrétan, mivel magam sem tudom! Sokat törtem rajta a fejem, próbáltam belemagyarázni különféle dolgokat, de egyik érvem sem lett túlontúl meggyőző, még számomra sem.
Annyit letudtam szűrni az elején, és világos is, hogy végig kutatja családfája élettörténetét a főhős, és ezúton próbálja megfejteni, hogy ő miért lett olyan amilyen. Ha jól emlékszem kb 3 generáció életét öleli fel a történet. (javíts ki ha tévedek, de tényleg)
Azzal indulnak be a történések, hogy a főszereplőnek meg kell írnia egy cikket egy lapnál, és visszanyúl egészen a gyökereihez, és egyik családtagjának egy kalandját fogalmazza meg benne amire kap egy érdekes levelet...

Elsősorban nekem Krúdy Gyula stílusához hasonlít a mű. (és most elveszítettem pár olvasót azzal, hogy őt megemlítettem) Nem vagyok biztos benne hogy ez az én korosztályomnak való vagy egyszerűen csak az én hülye fejemnek nem.
Már-már olyan hihetetlenül bánik a szavakkal, hogy sokszor még a lényeget is nehezemre esett kiszűrni közülük. A tájlíra uralta a könyv nagy részét, ami szerintem is fontos, mert így érzékeltette azt a nyomorúságot ami körbelengte a szereplők életét. Nagyszerű iránymutatást ad nekünk abban, hogy milyen volt az élet a háború idején, mennyi mindent kellett átvészelnie az embereknek és közben még megőrizni saját hitüket is.
A könyv felénél azt hiszem egy fordulópont következett be. Addig szinte rajongtam minden egyes oldalért, de kifordult önmagából a világ, egyszerre túl sok lett minden. Betolakodott a festői tájleírások közé a mocskos erotika, erkölcstelenség, felszínesség és káromkodások illetve nem szalonképes szavak hada. Nem ítélem el ezért, mivel már előtte bizonyította az író, hogy mire képes, de ezeket én nagyon nem találtam egy ilyen szépirodalmi szintű mű sorai közé valónak.(szerintem az)
Egy példa: "...az asszony most közhírre tette hogy baszhatnék, és a hír előbb-utóbb el is jut valahová."      tudnék még írni többet is, de azok közül pár elég undorító

Tetszett a tény, hogy manapság bátran merik használni a társadalmilag el nem fogadott irányultságokat, és függőségeket. Ebben épp jó oldalról ragadták meg a homoszexualitás lényegét. Azt fogalmazza meg egy szereplő által, hogy nem az a lényeg melyik nemhez vonzódsz, hanem, hogy kibe vagy szerelmes. (itt legalábbis így történt) Na jó, ezt eléggé lebutítottam, de a lényeget biztos átadja.
A másik az alkoholozimus. Biztos úgy tűnik számodra, hogy a regény központi témáját ezek alkotják, de nem. Ezek mellékes szálak, amik jelentős hatással bírnak egy-egy személy életére. Apróságnak tűnnek, eltörpülnek a sok felkavaró cselekmény mellett, de mikor épp átsiklana fölöttük a tekintetünk elborzadunk, hogy milyen pusztításra képes mindez.
Még hozzáfűzném, hogy én megértem az ilyet, egyik rokonom is szenvedett ilyenben, többet viszont nem vagyok hajlandó erről beszélni.

Az igazán furcsa mégiscsak az lehet, hogy sokszor kerül más más szereplő a megvilágításba. Sok a név, a hely, és még az az árva családfa sem sokat segít a könyv elején megérteni a dolgokat, mert csak úgy lehet megjegyezni valakit ha valamilyen emlék köt a nevéhez. Én ezzel kicsit küszködtem, vannak páran akiknek azonos a nevük (örökölték) és elég zavaró mikor mindkét szereplő ugyanarra a sorsra jut csak más úton-módon és nem tudod melyikük éppen hogyan.

A végén iszonyat dühös voltam. Egy dologra voltam kíváncsi, hogy boldog lesz-e a főszereplő és elfogadja-e a sorsát, erre szembesülök egy olyan iszonyatos befejezetlen befejezéssel (!) hogy azt hittem megölök valakit...

Én ezt ajánlom bárkinek akinek van türelme, érdeklődik a régi kornak sajátos felfogása iránt és képes megbirkózni a több oldalas többszörösen összefüggő mondatokkal is.

5/4

Sándor Zsuzsa - Chat :-) szerelem

Egy magyar írótól származó könyv. Igazából, a címe ragadott meg, nagyon beleéltem magam, hogy ebből a témából valami nagyon jót is ki lehet hozni, de egy újabb csalódással kellett szembe néznem. ( túl sokat csalódok mostanában, ez valami járvány?)

Alap: adott egy túlsúlyos, magas, majdnem középkorú nő, aki az igazit keresi, és bármibe képes belevetni magát csak hogy megtalálja. Egy barátnője javaslatára egy társkereső oldalon próbál szerencsét, és kis idő múlva rátalál egy különleges férfira.

Ez a könyv az Atyaúristen kategóriába tartozik. Hogy a fészkes fenébe voltam képes ezt elolvasni?! Kezdem már unni, hogy állandóan csak negatívumokról írok, csak kerüljön már a kezembe egy öt csillagos könyv, onnantól nem olvasok többet. (nyilvánvaló hazugság, néha nekem sem kell hinni)

Ami a leginkább idegesített, az a megfogalmazás. Nem igaz, hogy egy ember, magyar létére, nem bír értelmes mondatokat létrehozni. Az nem kifogás, hogy ezt viccnek szánta vagy humorosnak. Magán életben persze elfogadható, de hogy olyan szavakat vessünk papírra hogy: oszt (mint kötőszó) zavargájjá,  asszontad. Az igazán felháborító és dühítő. Szép kerek mondatok, esetleg körmondatokra nagyon kiváló a magyar nyelv. Ettől változatosabb szókinccsel nem sok nemzet rendelkezik.
A feléhez közeledve, kicsit megkönnyebbültem. Addigra nagy mértékben lecsökkentek a párbeszédek a főszereplő és a barátnői között, már csak leírások, belső monológok (amikben nem volt eltérés, dög unalom) és rövid beszélgetések zajlottak le.

Én nem vagyok híve az ilyesfajta társkeresésnek, jobb a személyes ismerkedés, mert írásban bárki mondhat magáról bármit, mint az itt is kiderült. (bár itt nem volt annyira rossz a helyzet)
Nem tudom, hogy lehet szerelembe esni olyan személlyel akivel csak írásban tartja az ember a kapcsolatot, ezért is rökönyödtem meg a fő cselekményszálon. Csak egy elképzelt ideálhoz vonzódik, nem magához a beszélgető partnerhez. Szerencséje volt az írónak, hogy rövidre írta a könyvet, és gyorsan lehetett haladni vele, ebben az esetben örülök, hogy össze is van tömörítve az egész.

Tipikus menete volt mindennek, először nagy hévvel vetették bele magukat a kapcsolatba, mindig történtek félreértések (hogy izgalmas legyen, mintha hihető lenne egyáltalán) aztán személyes találkozás után minden összetört. (ahogy lenni szokott) Az a sok gondolata a nőnek majdnem az őrületbe kergetett, zaklatta a pasast, és még csodálkozik hogy visszautasítja. Mondom tejóisten...ha ilyen elmeháborodott emberek tényleg léteznek akkor remélem kihal az emberi faj.

 Mindegyik személy a könyvben annyira volt eredeti, mint egy kartonlap. Semmi sem derült ki a Nő-ről, egy személyes dolgot ha megemlített összesen róla, vagy még annyit se. Finoman szólva nem voltam kibékülve egy karakterrel sem.

Az a hirtelen ötlet, hogy a Nő-nek, réges régen erős művészetre való hajlama volt, azon nagyon látszott, hogy csak a befejezéshez közeledve találta ki az író, és amúgy meg ha azt hiszi hogy a "művészek" minden művükkel elégedettek, akkor nagyon téved. Ez a sebtében össze dobott ötlet is csak rontott a könyv színvonalán.

Ez után lehet elmegyek egy pszichológushoz hogy megszabaduljak ettől az élménytől. Megerőszakolta az agyamat.

Most hogy így teljesen átgondoltam mindent, legszívesebben egy láncfűrésszel levágnám azt az ujjamat amivel 3.5 csillagot adtam ennek Molyon.
Kezdek teljesen gonosz lenni, és már nagyon unom, hogy ezt az "izét" egyáltalán véleményezem.

5/2 (mert még mindig van rosszabb könyv)

M.C Turkish - Angyalszárny

Csak úgy megláttam egy könyvtári polcon, és nagyon ígéretesnek tűnt.

A történetet egy csatával indítja az író, bukottak és angyalok között, akik megakarnak védeni egy kislányt akinek fontos szerepe lesz a jövőben. Ez persze sikerül, de csak nagy áldozat árán.

És most hirtelen ugrunk 50 évet a történetben (igen, 50-et,nem várjuk meg míg a kislány csodaszép kívánatos nő lesz) mikor a lány már csak mellékszereplővé válik (inkább vénasszony) és a reflektor fénybe egy új női karaktert kapunk, *gyorsan megnézi a nevét...* Kate-et. És voilá meg is van a kívánatos nőnk, aki kutyáját sétáltatva rátalál egy férfire súlyos sérülésekkel a hóban. Gondolom már tudod, hogy ő bizony egy angyal lesz. Uriel. (a miérteket helyzetére nézve kihagyom, hátha valaki kíváncsi lenne és elszeretné olvasni)

Innentől kezdődnek a csatározások, élet mentések és minden aminek lennie kell.

Minden bizonnyal, az volt a főgondom ezzel az egésszel, hogy nagyon látszott rajta, hogy ez egy kezdetleges mű. Nem úgy mondom, mintha én jobbat tudnék írni, mivel nem is áll szándékomban semmi ilyesmi. (nem kell nekem esni csatabárdokkal)

A könyv címe Angyalszárny, ez a szimbólum normálisan meg is jelenik a műben, ami nekem elég nagy pozitívum. Ennek a könyvnek főként az angyalok és bukottak viszályáról kellene szólnia, de sajnos van benne egy nem kívánatos szerelmi szál is, amitől a rosszullét kerülgetett az első pillanattól fogva. Én megértem, hogy csodálatos és hívogató az angyalok puszta jelenléte, de egy szimpla és normális barátságot sokkal kevesebb ellenszenvvel viseltettem volna a részükről.

Kate viselkedése sokszor ésszerűtlen volt, akkor sírt mikor nem kellett volna és akkor nem, mikor normális ok is lett volna rá. Ő nem volt az az áldozat típus, sőt, szinte már hősként jelent meg mindegyik jelentben.

Voltak hiányosságok a környezet leírásában, mert én nem tudom elképzelni a helyszínt ha annyi van róla leírva, hogy két épület között történt ez meg az. Esetleg kiegészítésként egy másik nézőpontot is be lehetett volna még vetni, aki jobban átlátja a történéseket.

A könyv feléig az volt az érzésem, hogy a kutyát hamarosan főszereplővé avanzsálják, mert nem volt olyan pillanat mikor állathoz méltóan viselkedett volna, már azt hittem meg is szólal. :D ( az viszont jó is lett volna, ha például valójában egy angyal lenne a kutya) Bár végén mintha megszűnt volna létezni a kutyus, egy szóval sem lett megemlítve.

Sok volt az unalmas és felesleges rész, mértéktelen köntörfalazás, kertelés is volt, vagy csak az író feledkezett meg arról, hogy egyes szereplőknek fontosabb dolga is akad, mint nyugodtan reggelizgetni miközben a világ a pusztulás szélére sodródik.

Ami tetszett a könyvben az az angyalok képességei, és felsőbbrendűségüknek kivetülése volt.(bár ezeket később kicsit túlzásba vitte, de az nem volt olyan nagy baj) Egyedi virág illatuk, mindegyik arkangyalnak más és más színű aurája, megmutatta, hogy valamennyire kreatív is tud lenni az ötletgazda.

Főküldetés ugye az volt benne, hogy megmenteni egy személyt aki megválthatja felfedezésével a világot. Történetesen a rák ellenszerét találta fel, ami nem tudom, hogy menthetné meg az egész emberiséget. Tisztában vagyok vele, hogy több millió/milliárd embert érint ez a betegség, de hogy az egész világot? És, hogy erre épüljön fel az egész cselekmény? Nekem kicsit kevésnek bizonyult ez az ok.

A harcok a bukottak és az arkangyalok között nagyon egyformák voltak, és nem is tulajdonítottam nekik akkora szerepet, mint az eredetileg az író szánta nekik. Ki tudná komolyan venni, hogy miközben kardokkal harcol két természetfeletti lény, addig 2 ember csak úgy rácsimpaszkodik a főellenségre és az meg puszta jóindulatból megkíméli őket? Na ne...Én ha gonosz lennék apró kis darabkákra vagdaltam volna fel őket...

Nem vagyok benne biztos, hogy elolvasom a második kötetet, de talán pár hét múlva újra felkelti majd az érdeklődésem. :)

5/3