Chuck Palahniuk - Altató

Jó szokásommá vált, hogy csak úgy véletlenszerűen mondok egy számot és úgy választom ki mit olvassak a várólistámról. Szerencsére most egy komolyabb műre került sor, mert emellett olvasok egy olyan bűn rossz könyvet, amit legszívesebben elégetnék.

Fülszöveg: Carl Streator újságíró egy nap különös megbízást kap szerkesztőjétől: a hirtelen bölcsőhalálról kell cikksorozatot írnia. Alighogy nekilát e nem kifejezetten hálás feladatnak, különös felfedezést tesz: az áldozatok mindegyikének ugyanabból a könyvből, ugyanazt a verset – egy afrikai törzsi mondókát – olvasták fel a haláluk előtti este. Carl fejében hamarosan összeáll a kép, és kezdetét veszi a hajtóvadászat a mondókás könyv fellelhető példányai és a Varázskönyv után, amelyben a gyilkos mondóka eredetije szerepel. A keresésben „segítségére” lesz Helen Hoover Boyle ingatlanügynök – akinek múltja és rózsaszín hajkoronája súlyos titkokat rejt –, Helen titkárnője, Mona Sabbat, a fiatal neohippi boszorkány, valamint Mona megszállott pasija, Osztriga, a Harcosok klubja Tyler Durdenjének ikertestvére, aki akár emberek milliárdjait is könnyű szívvel feláldozná, ha ezzel „megmenthetné” bolygónkat.

Néhány helyen cselekményleírást tartalmaz a bejegyzés!

Sokat törtem rajta a fejem, vajon megéri-e nekem egyáltalán írnom róla. Azért írok blogot, hogy sokkal élénkebben éljenek bennem az emlékek a könyvekkel kapcsolatban. Ha megkérdezik tőlem, mit gondolok erről vagy arról a könyvről, milliószor könnyebb tudatom rejtekeiből előbányászni a történetet és a véleményemet róla, ha előtte írásban is rögzítettem. Viszont, ennél a könyvnél ilyennel vesződnöm sem kell. Tudom, hogy hetekkel később is ugyanolyan világosan fogok emlékezni rá, akár most. Van az a sallang, hogy mély nyomot hagy bennünk egy könyv, ez egy egész krátert hagyott. Megosztom miért volt ez rám nagy hatással.

Ahogy a fülszöveg is bemutatja, nem egy átlagos horror történettel állunk szemben. Nem a vérengzés, belezések és különböző testnedvek szétfröcskölésének szépségeiről szól. Csupán bölcsőhalálok. Első olvasatra nem is tűnik ez annyira rettenetesnek. Magamból kiindulva, teljesen hidegen kellett volna hagyjon érzelmileg. Nem szeretem a gyerekeket, de nem is utálom őket, jobbnak látom ha szép külön utakon ellavírozok mellettük, bármit csak a kontaktust kerüljem. Nekem ők a mumusaim. Azonban, ezt az egészet lehet csak bemesélem magamnak. Úgy olvastam a könyvet, hogy arra próbáltam gondolni, hogy ez nem valóság, nem lehet igaz belőle semmi. Ilyen hozzáállással akár fel is köthetném magam, azzal a jelmondattal, hogy inkább akkor ne is olvassak. Muszáj az embernek beleélnie magát az elbeszélésbe, hogy személyesebb élményként élje át.
Bölcsőhalál. Csecsemőhalál. Újszülött halál. Gyerek halál. Mindenki válassza ki magának a megfelelő szörnyűséges elnevezést. Mr. Streator és Helen Hoover Boyle is elvesztette gyermekét, mert felolvastak nekik egy esti mesét. Egy jó szándékú tettből gyilkosság lett. Sok más család is ugyanezt élte át, de Mr Streator-nak az a feladata, hogy úgy írjon ezekről, hogy az emberek elolvassák. Minden szülő félti gyermekét a bölcsőhaláltól, azonban belső kíváncsiságuknak egyszer úgyis behódolnak és kezdeti ellenállásuk a bölcsőhalál ténye ellen érdeklődéssé változik. A tudás hatalom. Vagy mégsem.

A könyv egyik fő motívuma a zaj. Mindenki zajfüggő és csendfóbiás. Ez a magány és a hatalom érzéséből fakad. Én magányosságom ellen zajt viszek életembe, míg testvérem csupán hatalom nyerésből egyre feljebb és feljebb veszi a hangerőt, hogy úgy mond így jelezze a dominanciáját. Néha ez fordítva is igaz, de ez egy elnagyolt példa erre.

"Mindig akad valaki, aki kényszert érez, hogy telepermetezze a levegőt a hangulatával."

Mindenki aki kívülállónak érzi magát, az valamilyen szinten vágyakozik a hatalomra. Ha erős lesz, majd tisztelik. Ha hatalmas tudásra tesz szert, akkor mások fölé magasodhat és bizonyíthatja felsőbbrendűségét. Én nem vagyok egy megalomániás személy, de sokszor elképzeltem mire mennék, ha emberfeletti képességekre tennék szert. Nem mindig a jobbik énem győzött.

A könyvvel egyetlen gondom, a követhetetlensége volt. Sok esetben maximálisan beleéltem magam a cselekmény folyamába, és erre egy váratlan történet félbeszakította, amit egészen a regény végéig nem tudtam  hova tenni. Azokat a részeket kicsit egyhangúnak találtam, a szereplők kilétében sem voltam száz százalékig biztos. Mintha az utca emberét megállították volna, hogy meséljen egy városi legendát.

Horror regényt még csak egyet olvastam ezen kívül. A másik az Joe Hill - Szív alakú doboza volt. Attól kivert a víz néha, a szellemes történetek és filmek a gyengéim. Nem tudom higgyek-e a másvilágban, szóval úgy mond a kiismerhetetlenségtől félek a legjobban.
Az Altató hangulata az depresszív és melankolikus, elejétől végéig a gyász érzése lengi körül. Ezeken kívül, nekem néha nagyon morbid, kicsit ízléstelen és bizarr is volt. Nem feltétlenül negatív vonatkozásúak ezek a jelzők, pont ezek tették teljessé az élményt. Írok pár példát, amik a földbe döngöltek.
- Helen-t megszállta egy barátja és átvette teste fölött az irányítást, így kényszerítve rá Helen-t hogy végezzen magával, mert szerinte eluralkodott rajta a hatalommánia. Szóval a megszállás közben, "Helen" eldobta jéggé fagyott csecsemőjét (részletekbe nem mennék bele túlzottan, hogy miért fagyott) kezei közül, aki így darabokra hullott. Kezecskék és lábacskák hevertek szanaszét a földön, ennek tetézéseként pedig a feje is elgurult...Ez engem nagyon sokkolt. És ami még rosszabb volt az egészben, hogy ezután Helen tudatára ébredt, és kínkeserves sírás közepette karjaiba fogta a fagyott maradványokat és lélekszaggatóan sírt tovább. Mi ez, ha nem borzasztó?
- Mr. Streator lábából egy kis makettépület darabkáit szedegeti ki Mona (Helen asszisztense). Tömérdek mennyiségű genny és vér folyik a lábából, ahogy egyenként húzza ki a darabokat, amiket későbbi felhasználás gyanánt valamilyen oknál fogva meg is tartottak. Hogy mi az az ok? Hát hogy Osztriga, (Mona barátja) Mona engedélye nélkül, miközben ő alszik szépen befonja őket a raszta hajába...Ne kérdezd, hogy fertőtlenítették e azokat...nem is akarom tudni. Mindenképpen undorító.
- Nekrofília. Kb két évvel ezelőtt egy hirtelen ötlettől vezérelve barátnőimmel együtt megnéztünk két erről szóló filmet. Nekromantik 1 és 2. Ennél kiábrándítóbb dolgot csak egyszer láttam, de az is egy másik film volt. (Sprski, maga az antikrisztus forgathatta) Hogy leírva olvashattam erről, nem hozott ki belőlem olyan vehemens indulatokat, mint vizuális formában, de így is megrendítő volt. Ez is a mások felett való uralkodás egyik megnyilvánulása.

Chuck Palahniuk-nak van egy olyan stílusa, ami miatt kiemelkedik a tömegből. Erős kritikai érzékkel áll hozzá mindenhez és saját életét is ihletforrásnak tekinti. Ennél a könyvnél édesapja halála és annak körülményei szolgáltatták az ihletet. Feltettek neki egy kérdést, hogy hisz-e a halálbüntetésben. Nem tudott rá válaszolni. Én se tudnék. Alapjában véve, én nem pártolom az erőszak semmilyen formáját se, de hogy ez igazságszolgáltatás lenne, azt nem tudom vitatni.

Ajánlom mindenkinek, aki nem vágyik kikapcsolódásra. Ez nem az a könyv amit szeret az ember, hanem ami elgondolkodtatja és megértésre készteti.

"Ha nem létezik szabad akarat. Ha igazából nem tudod, amit tudsz. Igazából nem szereted, akiről azt hiszed, hogy szereted. Akkor miért érdemes élni?
Semmiért."

5/4

Joe Hill - A szív alakú doboz

A debreceni plázában akadtam rá egy akció keretében.

Fülszöveg: Judas Coyne-nak volt egy spéci gyűjteménye: egy régi akasztófakötél... egy boszorkány beismerő vallomása... egy mexikói halálpornó-video... Számtalan rajongója éppúgy ismerte a korosodó death-metal rocksztár hátborzongató ízlését, mint hírhedett ifjúkori ballépéseit. Ám a legrémületesebb, legvalószínűtlenebb darabra éppen most tesz szert, jóformán a szemünk előtt - egy internetes árverésen olyasmit kínálnak, aminek képtelenség ellenállni: Árverésre bocsátom nevelőapám kísértetét... Egy szó, mint száz: Jude ezer dollár fejében büszke tulajdonosa lesz egy halott ember öltönyének, melyben állítólag egy nyughatatlan szellem kísért.

Ez a második regényem Joe Hill-től. A Szarvak jobban tetszett, de ez sem volt rossz.

Az első 100 oldal volt nekem a legnehezebb az egész könyv alatt. Végig olyan balsejtelmem volt, hogy ezt a szellemes, spiritualista témát rossz oldalról közelítette meg, túl hamar belecsöppentem ebbe a világba és hogy hamar untatni kezd majd. A 120. oldal jelentette a fordulópontot, ahol meggyőzött, hogy mindennek úgy kell lennie és olyan sorrendben ahogy le van írva. A fokozatos felépítés helyett a kicsapongás volt jellemző, de az legalább igazán hatásosan volt kivitelezve.
A történet nehézkesen indult, úgy gondolkodtam hogy áh ez nem nekem való lehet félre kellene tennem. Túl sok információval bombázott egyszerre, azt se tudtam mi belőle a fontos, nagyon kusza volt. Amikor az első lényeges történéshez érkezett a cselekmény, amikor megvásárolta a szellemet na akkor már egy sokkal ésszerűbb tempóra kapcsolt minden. De még mindig az az  érzésem, hogy egy kicsit korán vágott bele az író a főkonfliktusba. Előtte még egy kicsivel több világ felépítést elviseltem volna, hogy átláthatóbb legyenek a körülmények. De ez a belevágok mindennek a közepébe dolog nekem nem a kedvencem.

Ez tényleg egy horror könyv. Én kinőttem a horror filmeket pár éve, de ezzel a könyvvel visszautazhattam a régi időkbe és nosztalgiázhattam egy jót, amikor még tudtam élvezni őket. A halálos rettegéssel telített eseményeken nem találok fogást, hogy belekössek bármibe is. Annyira hitelesnek tűnt minden és kiszámíthatatlannak, nem is erőltetett, hogy minden egy irányba mutat.
Leírhatatlanul groteszk volt nekem ez a könyv, és igen, a hangsúly a groteszken van. Minden eleme erre erősít rá, az emberek szürrealista látomásaik, a halálok módjai és a szellemek maguk is ahogy kommunikálnak az élőkkel. Nagyon nyugtalanító volt olvasni.

A karakterizálással akadtak problémáim. Az író egy olyan korosztályú, személyiségű és életstílusú személyt választott főszereplőnek, akivel rettentően nehéz azonosulni. Egy 50-es éveinek elejét taposó kiégett rock sztár lelkivilága nekem olyan mintha egy ember kifordult volna önmagából. Ezeken a dolgokon túllépve viszont, képes volt a szimpátia kiváltására. A szörnyűségek amin átment sem törték meg az akaratát és makacs viselkedését. Egyedül ellenálló képessége lenyűgözött a fickóban.
Georgia és Jude viszonyát csak akkor tudtam egyáltalán értékelni amikor menekültek. Azelőtt semmi közvetlenség illetve meghittség nem volt közöttük, de a végére aztán már igazán összerázódtak. Ragaszkodtak egymáshoz és egyszer sem hagyták cserben a másikat bármennyire rossz kilátásúnak tűnt a jövőjük.


Ajánlom azoknak akik nem adják fel a kezdeti nyűglődés után, és kíváncsiak egy igazi, brutális hajtóvadászatra amit erőszakos tettek öveznek. :)

5/4

Jack Ketchum - A szomszéd lány

Úgy akadtam rá, hogy először barátaim olvasták el úgy egy hónappal ezelőtt, és állítólag nagyon tetszett nekik. Egy kis fázis késéssel az én kezemhez is eljutott.

A történet összetettségét elég könnyen el tudom magyarázni. A szomszédba új gyerekek érkeznek akik egy baleset során elvesztették szüleiket, ők: Meg és Susan, akiket egyetlen rokonuk fogadta be saját gyermekei közé.

Egy felnőtt férfi elbeszéléseit tartalmazza, amint visszaemlékszik gyermekkorának legborzasztóbb nyarára. Egyszerre szemlélődik kisfiúként és felnőtt, érett férfiként és alaposan kianalizálja a történéseket. Ő dönti el, hogy milyen információkat közöl és hallgat el, a nagyobb hatás reményében ami meg is hozza a várt sikert.
'Mi lett volna ha..'  eme eszme futtatásokat olvashatjuk néhol, és be kell valljam utálom ezt a mondatot. Felesleges olyan dolgokon töprengeni amiket utólag helyre akarunk tenni, és különféle módokat eszelünk ki rá, de már túl késő bármit cselekedni.

A könyv legfőbb erőssége, hogy végig elhiteti az emberrel olvasás közben hogy ez igazából is megtörtént. Az epilógusban le is írja az író, hogy egy cikk ihlette meg ezt a történetet, és majdnem mindent ugyanúgy cenzúrázatlanul le is jegyzett benne.
 A koncepció bár egyszerűnek tűnik, első látásra akár sablonosnak is, de közös vonása nem sok van az átlag tiniregényekkel. Főleg, hogy nélkülözi a romantikát, kihangsúlyozza az emberi természet rossz oldalát, és megmutatja milyen cselekedetekre késztet egy megbomlott elme. Konkrétan nem derül ki, hogy milyen mentális betegséggel küzd Ruth (a lányok gyámja) szóval csak a tettei által jut kifejezésre, mi történik a tudatában.
Szemernyi kétségem sincs afelől hogy a család aki bántalmazta a gyerekeket nem emberi lények. Sose hittem az erőszakban, nem is éltem még vele, és mélyen megvetem azokat akik igen. Nem egy-két pofonról beszélek amit 'nevelő célzattal' kap úgy általában mindenki legalább párszor életében. Hanem már mikor súlyos testi sértésről van szó, ami kihathat egy gyerek érzelmi fejlődésére is.

A szenvedő alany, kezdeti makacs ellenállásától eljut a beletörődésig, és a marcangoló önutálatig. Semmiről sem tehet, csupán csak rosszkor volt rossz helyen, ám magát vádolja, hogy nem tud ellene tenni semmit.
Alapvetően a lelki terrorra épül a cselekmény. Apránként fokozza a kínzások mértékét és brutalitását, míg rá nem kényszeríti olvasóját, hogy egyre csak furdalja tovább a kíváncsiság és kénytelen legyen több órát eltölteni mellette egyhuzamban. Este 9-tól, hajnali fél kettőig csak olvastam szüntelenül és nem csalódtam a végkifejletben.
Rásegít az élményre, hogy E/1-ben hangzanak el a dolgok, így akár beleképzelhetjük magunkat a szereplő helyébe mintha mi magunk látnánk mindazt a szörnyűséget.

Egy másik fontos pont: miért nem tett semmit a kisfiú? Erre máig nem térek napirendre. Egyszer se próbált meg határozottan közbeavatkozni, csak bámult ki a fejéből elállatiasodva.A végét már nem is említem...kb másfél nap alatt személyiséget váltott és hős lett.

Rám akkora hatást tett, hogy a gyermekbántalmazásról fogom írni egy társadalomismeret dolgozatom.

Ui: Senki ne olvassa el a könyv bevezetőjét. Unalmas, spoileres, és vontatott. Ne is érdekeljen hogy Stephen King írta, puszta időpazarlás.


5/5

Stephen King - A két halott lány

Ez a második Stephen King regény amit életemben olvastam, és milliószor izgalmasabb volt az elsőnél.

Ugyebár nem sok olyan ember van aki nem ismerné a Halálsoron film változatát, szóval csak egy rövid kis bevezetőt írok.

Egy halálra ítélteknek elkülönített börtönben eddig még csak 1 lakó volt, ám egy tragikus esemény bűnbakjává vált John Coffey személyében ennek száma kettőre növekedett. Az őrök tartanak tőle hatalmas termete miatt, ám Paul, egy bátor, türelmes, ámbár fájdalmaival küzdő ember igyekszik fényt deríteni a tettei mögött rejlő rejtélyekre.

Először is, ez azon könyvek sorába tartozik amiknek a film változata talán túlszárnyalja az alapötletül szolgáló művet (legalábbis eddig úgy tűnik). A filmben Tom Hanks nagyszerű alakítást nyújt, de a kedvencem mégis Billy, hátborzongató volt az a rész amikor molesztálta Percy-t, még én is megijedtem. :D Az én képzeletemben viszont a könyvben leírtak alapján másképp néz ki a börtön világa, de ez sem újdonság hogy nem passzolnak a képek a fejemben a vászonra vitt művével.

A könyv maga elég rövid, és az előszóban leírtak miatt biztos én is alig vártam volna 1995-ben hogy végre kiadják a folytatását, de már 2011-et írunk és mivel 2 évesen nem tudom tudtam-e olvasni egyáltalán, lekéstem arról a hatalmas izgalomról. Voltak izgalmas részek, amiket az apró részletek tettek azzá, nem maga a történés.
Őszintén szólva, vártam a hatalmas áttörésre, ami kilendíti a cselekményt kitaposott medréből, de lehet, hogy ez még korai, van még pár folytatása a könyvnek, amikben még valami szokatlanra is fény derülhet. (alig várom a Billy részeket :D)
Nagyszerű kezdetnek nevezném ezt a kötetet, mert lassacskán megismerhetjük a szereplők igazi mivoltát, nincsenek túlbonyolított monológok, amiknek végén már azt sem lehet tudni miről van szó.
King stílusa most sokkal jobban megfogott (és most legalább nem unatkoztam közben...) de érzem, hogy lesz ez még jobb is, és ennél többre is képes.
Mivel maga a könyv is rövid, tőlem se várj most többet. :)

Csak úgy megjegyezném még, hogy a borítón az az őrház túl komolynak hat, valami kevésbé nyomasztóbb jobb lett volna, pl egy cella. :D

5/5

Darren Shan - A pokol pereme

Magától értetődik, hogy mivel olvastam a Holtak vonulását (Város Trilógia 1) egyszer ezt is a kezembe fogom venni. Eljött a pillanat, és véget is ért.


Történet: Al Jeery kerül a középpontba (új szereplő) aki még mindig nehezen tud túljutni válásán, habár van egy eléggé komolytalan kapcsolata egy Nic nevű nővel. Egy átlagos napon Al-nek el kell szállítania egy holttestet, akiről kiderül, hogy a barátnője. Esze veszett nyomozásba kezd, hogy megtalálja a gyilkosát és igazságot szolgáltasson. Rá kell jönnie, hogy nincsenek véletlenek,

Még mindig a hatása alatt vagyok egy kicsit, szóval nem igazán lesz a véleményem pártatlan. :D

Az eleje egy parányit döcögősen indult, mert elég nehéz lehet felvezetni egy ennyire bonyolult módon véget érő könyvet mint a Holtak vonulását (legalábbis arra emlékszem hogy bonyolultnak tűnt). De azt hiszem ezzel sikerült elég jól megbirkózni. Tipikusan ez az a trilógia amitől nem jövök túlzottan lázba, ettől se vártam el semmit, de mégis kellemes meglepetést okozott.

Nem egy szokványos témájú könyv semmilyen szemléletben sem, és minden tekintetben elég egyedire sikerült. Most még jobban kifejtette Darren az ayuamarcák eredetét és az egész inka motívum is sokkal jobban áttekinthetőbb lett, már csak a céljaik mibenlétét szeretném megérteni. Valljuk be, hogy az első kötet eléggé kuszán végződött, de így hogy mások szemszögéből is láthatjuk ugyanannak a végkifejletnek értelmileg kibővített változatát (hö), és nem csak a végén lévő párbeszédből derül ki minden így nekem jobban tetszett.

A gyilkosságok nekem is nagy fejtörést okoztak, még akkor is, mikor a könyv felénél már nagyon gyanakodtam valakire, de valahogy sikerült mindig valaki másra terelni a figyelmem. Szerencsére végül bejött a sejtésem. ;) Máig alig tudom elhinni, hogy lehet egy ennyire összetett könyvet megírni, rengeteg hátulütője van, ha logikai hibákat tartalmaznak a regények, de itt egyet sem találtam. Maximum olyanok voltak amiknek az okát alig értettem. Szóval aki hátramaradottnak érzi magát hanyagolja még a gondolatot is, hogy belekezd. :D

A kedvenc szereplőm *dobpergés*....Wami! Sikerült megalkotni a tökéletes gyilkos karaktert. *taps* Kicsit sajnáltam, hogy a rejtélyek megoldásának előrehaladtával egyre jobban eltűnik a történetből és csak más szereplők szájából nyert újra megemlítést. (remélem a befejező kötet alaposan kárpótolni fog ezért...) Persze Jeery is rokonszenves volt, (Raiminál mindenképpen jobban kedveltem) csak nekem ő túlságosan heroikus volt, méghozzá az a csupa szív típus, aki a gyilkosoknak is megkegyelmez, az epilógusban viszont nagyot alakított.

A hangulata tényleg másabb volt ennek a résznek, de ez a kis változás sokat emelt a színvonalán a könyvnek. Legalábbis engem kicsit untat ha semmilyen eltérést nem észlelek a sorozatokban kötetről kötetre haladva.

Érzem hogy elfelejtettem valamit, de majd ha eszembe jut leírom.

5/5

Charlaine Harris - Inni és élni hagyni

Abban a tudatban vettem ki, hogy ez a Vámpírnaplók vetélytársa, és valahogy el kell dönteni melyik a jobb, nem? :D

Történet: Sookie Stackhouse tapasztalatlan független nő, aki különleges képessége révén nehézségekbe ütközik a leghétköznapibb dolgok végrehajtásában is. A társadalom elfogadja a vámpírokat és támogatja is őket, mert azt hiszik egy vírus miatt alakult ki ez a "betegség". Egy nap Sookie munkahelyére betoppan egy vámpír aki hatalmas megnyugvást nyújt neki, mert nem hallja az ő gondolatait. Lassan kezd kialakulni köztük a szerelem, ami sokkal jobban megbonyolítja az életüket, mint azt korábban gondolták volna.

Az igazat megvallva, rosszabbra számítottam, mint amit kaptam. Azt hittem, hogy nagyon nyálas lesz, összefüggéstelen és taszító.
Ami a legjobban tetszett ,az az, hogy meg tudott nevettetni, a szereplők csípős beszólásai és erkölcstelen gondolataik megtették a hatásukat.
Másik pozitívum, hogy a vámpírok itt tényleg vámpírok voltak, a megszokott föld alatt alvós, koporsós, vérivós, ösztönös lények. Állatiasabbak voltak, mint azokban amiket eddig olvastam, de ezt is vártam el, elvégre ragadozókról van szó.

Másfajta érzelmet viszont nem igazán tudott belőlem kiváltani. Tömérdek hatásvadász jelenetet tartalmazott, amiket nem tudtam hová tenni, erőteljesen idegesítettek már a vége felé.

Most pedig a földbe döngölöm Sookie-t. Muhaha! Dehogyis. Még egy szereplőt felírhatnék azok listájára akikkel nem tudtam megtalálni az alaphangot. Mindent csak az ő szemével láttunk, de szerintem eléggé felszínesen szemlélte a dolgokat, ha azt a nyilvánvaló tényt se bírta észrevenni, hogy tetszik Samnek. Teljesen hülye volt, a bátyjával szemben is,holmi apróságok miatt majdnem megszakadt köztük a kapcsolat, pedig ők vértestvérek! Ilyenkor elgondolkodtam, hogy van-e az írónak testvére...mert ha így képzel el egy testvérpárt akkor igen nagy gondjai lehetnek. Inkább voltak vadidegenek egymás szemében.

És most kitérek arra a rengeteg szexjelenetre is,amik tök egyformák voltak, leszámítva az erőszakos akciókat. Alig vártam az első alkalmat mikor megjelenik a könyvben az erotika, de kicsit lelombozott, hogy egy olyan ágyban csinálták ami szinte még ki sem hűlt egy halott után! Nem tudom, hogy ők tényleg szerelmesek voltak-e vagy csak testi vágy volt köztük, de ezt döntse el mindenki magának. Én az utóbbira szavazok.

Csak úgy megjegyezném még, hogy rengeteg benne a szereplő, és nem mindenkiről volt pontos leírás. Például, én végig azt hittem hogy Lafayette egy meleg nő. Mikor rágondoltam nem egy arc lebegett a szemem előtt, hanem egy üres lap rajta a nevével. Máig nem tudom, hogy nézett ki az arca. (a sorozatbeli nem számít)
Bill. Nem volt egy erős jellem az biztos, jobban is ki lehetett volna dolgozni az ő karakterét, és az nem magyarázat erre a hibára, hogy ő a "titokzatos" típus.

A könyv bővelkedett akcióban, a legérdekesebb részek azok voltak, amikor mások gondolatairól és érzéseiről szereztünk tudomást. Könnyű olvasmánynak mondanám, nincsenek benne eget rengetően nagy fordulatok, de a vége az nagy meglepetést okozott, nem is sejtettem, hogy ki lehet az a gyilkos. Így utólag visszagondolva se rá gyanakodtam volna, semmi nem utalt rá (vagy csak én voltam figyelmetlen)

Nem imádtam, de nem bántam meg, hogy elolvastam. Ha a sorozatot kezdtem volna el elsőnek és nem a könyvet, azonnal meggondoltam volna magam, hogy egyáltalán érintheti-e a kezeimet ez a könyv. Inkább nem süllyednék le abba a förtelmesen mély mocsárba ahonnan kezdődne a sorozatról szóló kritika.

5/4 (jó szándékkal)

John Ajvide Lindqvist - Hívj be!

Bizonyára mindannyian hallottunk már erről a könyvről. Egy hónapja drága testvérem beszélt rá, hogy vegyem meg ezt a könyvet, mert tetszett neki a borító. (ő nem szokott olvasni semmit :D)

A történet Blackebergben játszódik ahol zord tél uralkodik. Mint mindig, valaminek el kell indítania a cselekményt, és ez nem más mint egy  kislány és egy középkorú férfi beköltözésbe egy panelházba. Megjelenésüktől fogva felbolydul a város rendje, bár a városlakók szinte észre se veszik a jelenlétüket, és nem is nekik tulajdonítják ezt az eseményt. Oskar összeismerkedik a fura szomszéd lánnyal a játszótéren. Lassacskán megbarátkoznak egymással, megosztják egymással a titkaikat. A városban egyre több gyilkosság történik és egy szerencsétlen napon elfogják az elkövetőt aki súlyos kárt tesz magában, hogy felismerhetetlenné váljon, és védje a szerelmét a 11 éves "kislány" akit gondozásba vett. Innentől bonyolódnak a dolgok, elterjed szűk körben egy "fertőzés", életek hunynak ki, nyomozások indulnak, tovább nem mondom, mert akkor elárulom a végét is. :)
Oskar, az a tipikus áldozati bárány. Ha bántják nem mernek kiállni mellette, mert félnek a következményektől. Sok tekintetben hasonlít V.C Andrews Ha szúr a tövis című egyik szereplőjére Bartra. Mindketten zavarodott kisfiúk, akaratosak, és láthatatlan ellenfelekkel küzdenek, mert a valóságban nem mernek szembeszállni a démonaikkal. Bár a végére ez gyökeresen megváltozik.
Az elején megemlített ún "alkoholista gárda" tagjai kisebb sokkot okoztak nekem. Kreatívnak tartottam a bemutatásukat, mikor karikatúrákkal jellemezték a jellegzetes arcvonásaikat, viszont egyáltalán nem tudtam megjegyezni, hogy ki kicsoda. Annyian voltak mint egy kisebb hadsereg. :D
Az olvasás élményéből sokat levett, hogy mikor a legizgalmasabb rész közepénél járt a cselekmény hirtelen átváltott a szerző egy másik személy nézőpontjára, és jó pár oldal múlva már csak a végkimenetelét közölte a történéseknek.
A pedofília szerintem nem központi eleme a műnek, én személy szerint viszolygok tőle.
Kedvenc szereplőm természetesen Eli. Megragadott a személyisége, ártatlan volt számos tekintetben és mikor veszélyben forgott valami kedves a számára átváltozott egy határozott és kíméletlen lénnyé. Vegyes érzéseim is voltak a múltjával kapcsolatban (mert az tényleg borzalmas) és néhány helyen tényleg sajnáltam.
A szerelmi szál nem volt túlzottan kidolgozva, bár hitelesen ábrázolták a se veled se nélküled állapotot.
Vámpírok. Végre igazi vámpírokról olvastam, akik fényes nappal nem csillognak, nem érzelgősködnek, és nincs kis milliónyi különleges képességük.  Megkaptam a kielégítő választ arra is, hogy mi történik ha engedély nélkül lépnek be egy házba. Elég meglepő.

Egy szóval ajánlom ezt a könyvet bárkinek akit érdekelnek a hagyományos vámpírok, az iskolás gyerekek különféle nehézségei, korunk társadalmának betegségei.

Utólag mindig nagyot csodálkozok azon hogy miket írok egy könyvről, és főleg azt, hogy miket nem. Mindig kihagyok valamit!

5/4