Jenny Downham - Amíg élek

Találkozásunk: Volt egy akció, és voltam én.

Fülszöveg:   Előbb-utóbb mindenki meghal – mindannyian tudjuk.

A tizenhat éves Tessa, akinek csupán hónapjai vannak hátra, talán mindenki másnál is jobban tudja.

De van egy listája: felsorolta azt a tíz dolgot, amit még meg akar tenni, mielőtt meghal. Az első helyen a szex áll. Lehetőleg még ma.

De nem mindig könnyű elérni, amit az ember akar, és amit akar, nem mindig esik egybe azzal, amire szüksége van. És néha a legváratlanabb dolgok lesznek a legfontosabbak.

Apukámmal nemrég folytattam egy beszélgetést a könyv kapcsán. Ami így nézett ki:

-...Vettem egy könyvet! Jaj! Nyugi, akciós volt!
- És milyen könyvet?
- Szomorút.
- Miről szól?
- Egy leukémiában szenvedő lányról, és az utolsó kívánságairól.
- Miért olvasol szomorú könyvet, nincs jobb?
- Ez mindennél jobb. Szól valamiről.

Ezért is fogom azzal kezdeni, miért olvasok olyan könyveket, amik elszomorítanak. Több oka is van.

Fontos azt megérteni, mit nyújtanak a könyvek az embereknek. Nem puszta szórakozás vagy felvágás hogy: Na én olvasok, te nem, ezért én intelligensebb vagyok, bibibí. Ilyenről szó sincs, ez amúgy meg egy borzasztóan lealacsonyító hozzáállás. Ne firtassuk.
Honnan tudhatnám meg, milyen igazán kétségbeesettnek lenni? Halálos betegnek? Esetleg alkoholistának? Persze, kérdezhetnéd, miért szeretne bárki ilyeneket átélni? Ha vakon élem napjaimat azzal mivel lesz teljesebb az életem?
Vannak szenvedélybetegségek, könyörtelen igazságtalanságok, lassú halál. Ha nem vagyok tisztában ezekkel, akkor naiv, szűk látókörű és egyszerűen ostoba ember lennék. Miért kell átélni ilyeneket, amikor megkímélhetném magamat az ilyen szörnyűségektől? A válasz, hogy nem szabad megkímélni magunkat a negatív dolgoktól. Nem csak te vagy én vagyunk ezen a világon, és nem mi vagyunk azok, akik körül a Föld forog. Másoknak is vannak problémáik, és ha nem vagyunk rájuk kíváncsiak, akkor önzőek vagyunk.
Szerintem csak az számít teljes értékű embernek, akiben megvan az az alapvető emberi tulajdonság, hogy törődik másokkal, beleéli magát a másik helyébe. És én tudni akarom, milyen nem önmagamnak lenni.

Sok mindenre megtanít a könyv.

Értékeld az életet, élvezd ki minden percét.
Tegyél meg mindent amit akarsz, mielőtt késő lesz.
Ne félj az ismeretlentől.

Maximális elismerést érdemel az író. Elképesztően komoly témát választott ki magának, és egyáltalán nem viccelte el.
Tessa kiforratlan karakter korából adódóan, hajlamos a kicsapongásokra, erős hangulatingadozásokra, és sokszor feszegeti a határait. És nagyon provokatív. Mindezt csak azért, hogy érezze milyen igazán élni. Nem elég, hogy érzi magában áramlani a vért, vagy ahogy lélegzik, többre vágyik.
Bajba sodorja magát, mert már nincs veszteni valója. Bármit kimond ami eszébe jut, mert később úgysem bánhatja meg. Felesleges ezt a viselkedést felelőtlenségnek titulálni, mert értelmetlen, hogy álszenteskedjünk. Mi is pont ugyanannyira lennénk meggondolatlanok, mint ő, ha a helyében volnánk. Vagy még jobban.

A történet lineárisan épül fel, nincsenek nagyobb visszaugrások a múltba, emlékezések. Úgy halad a történet, ahogy egyre jobban fogy Tessa ideje. Aki több nézőpontot vár, az csalódni fog. Tessa, mint karakter, több ember személyiségét olvasztotta egyszerre magába. Olyan, mintha tucatnyi Tessa lenne, de mégiscsak egy van.
A többi szereplő közül, talán az öccse fogott meg a legjobban. Próbálja elviccelni a betegséget nővérével együtt, de a halálos ágyán, már képtelen rá. Ez a bizonyíték arra, hogy egy családtag halála, mennyire megváltoztatja a körülötte lévőket. A sokáig történő eltávozás alatt, érettebb és felnőttebbek lesznek a többiek.

Ezt a könyvet nem lehet szeretni, csak megérteni, és együtt élni vele.  Ha erre nem érzed késznek magad, szerintem várj még vele.

5/5

(Köszönöm a Librinek, és a drága eladónak, aki leszedte róla az árcímkét, és nyoma se maradt! Nagyra értékelem, hogy nem nekem kellett itthon leszenvednem róla)

Döntsd el mit fessek!

Elképzelés eredete:
Szóval az a nagy helyzet, hogy egyre kevesebb időm van "művészkedni", ezért célkitűzéseket kell tennem. Ugyanígy tettem nem mellesleg könyvek terén is, most éppen az évi 100 könyvet akarom elérni, mert még egyszer se voltam rá képes. A tavalyi siralmas teljesítményemet már túl is szárnyaltam, szóval egy hatalmas pacsit adok magamnak. Nálam eddig bevált ez az előre tervezés, szóval át kell ültetni más tevékenységekre is.

Festés.
Sok időbe telik.
Nekem nincs időm.

Jelenleg van egy félkész, virágos, vízfestékkel készülő festményem. Minél hamarabb sort kell keríteni a befejezésére, mert még ha nem is folyamatosan csinálom, van az a kényszeres érzésem, hogy ha félbehagyok valamit, abba minimum beleőrülök. Vagy, ha hetekkel, hónapokkal később újra hozzányúlok, garantáltan pocséknak fogom látni, és csak a hibákat fogom észrevenni benne. Voilá, ez a legjobb út arra, hogyan ne fessek több hétig.

A barátaim szabályosan lekomcsiztak, mert nekem ütemtervem van olvasásra. Most meg már festésre is lesz. Nagyszerű.

Szóval az lenne a nagy terv, hogy fogom a világ összes országát, és lefestem a jellegzetességeiket.

*tücsökciripelés*

Nem az unikumokat (pl Erős Pista, túrórudi), hanem ha például eszedbe jut egy országnév, akkor összességében melyek azok a helyszínek, amik a leginkább jellemzőek az adott helyre. Melyek azok, amik a legjobban kifejezik az ország hangulatát.
A legtöbb persze tájkép lenne, de mindig lehetnek kivételek. Fényképek alapján dolgozok.

Micsoda grandiózus ötlet. Csakhogy mindenki képben legyen, 196 ország van. Valószínűleg egész életemen keresztül csak ezeket kellene festenem.

De ez túl nagyszabású ötlet egyelőre, szóval inkább sorjában haladok, és Európával kellene csak kezdeni. ( nem diszkriminálom a többi kontinenst, csak ez a legkézenfekvőbb)
Időkorlátot felesleges megadnom, mert festés terén nagyon kiszámíthatatlan ez nekem. De mindenképpen igyekszek majd eleget tenni a várakozásoknak.


Ezért is szeretnélek felkérni titeket, hogy döntsétek el, melyik legyen az első tíz, amelyet lefessek. :)
Beérkezési sorrend alapján.
Nincs protekciója senkinek.
Ha kérhetném írjatok oda egy keresztnevet vagy felhasználónevet is, hogy betudjalak azonosítani titeket. :)

Kritérium:

• szigorúan csak Európa!
• egy ember csak egyet mondjon!

(Magyarország tabu, az egyetlen kivétel, az lesz az utolsó, igen, talán a százkilencvenhatodik!)

Ugye, milyen szép?

Javaslatokat lehet ide, Molyon, és email címen is küldeni. Legyen nyílt titok a sorrend.
Előre is köszönöm. :)

Email cím: galanett666@hotmail.com                
(nem voltam sátánista, csak ezt biztos nem felejtem el)

S. J. Watson - Mielőtt elalszom

Halál nyugodtan sétafikáltam a könyvtár polcai között, ráérősen válogattam. Ez kell. Ez nem kell. Aztán szerencsés negyediknek kiválasztottam ezt a gyöngyszemet, és oda ballagtam a mogorva ukrán könyvtároshoz.

Történet: Chistina súlyos traumát élt át két évtizeddel ezelőtt, aminek következményeképpen a hosszú és a rövid távú memóriája is megsérült. Képtelen egy napnál tovább tárolni az új benyomásokat, és múltja is nemlétező lidércként kísérti. Minden nap szembesül egy férfival az ágyában, akiről nem tud semmit, de ő azt állítja, hogy ő a férje és már több éve házasok. Chris úgy határoz, hogy elkezdi leírni élményeit egy naplóba, hogy az összeszedegetett információ morzsákból összeillessze múltjának töredékeit.

Nagyon régóta szerettem volna egy olyan könyvet olvasni, amiben amnéziás a főszereplő. Csak egy halványan kialakult kép élt bennem, hogy milyen lehet úgy átélni minden napot, hogy nem ismered fel szeretteid, sem azt, hogy hol és ki is vagy valójában.
Az 50 első randi is ezt a témát öleli fel. Adam Sandler és Drew Berrymore főszereplésével.  Ott a romantikára helyezték a hangsúlyt, ahogy Adam karaktere próbál a közelébe férkőzni az emlékezőtehetségét vesztett Drew által alakított nőhöz. A gyógyulással való próbálkozással már felhagytak, így inkább a barátai és ismerősei úgy döntöttek, próbálják a napjait csupán csak széppé tenni Nekem nagyon tetszett, jó vígjáték és dráma is egyben.

E/1-ben íródott a könyv. Sokaknak nem tetszhet ez, mert megvan szabva, hogy mennyit képzelhetünk el. Csak annyi látható, amennyit maga a szereplő is lát, és ez valamennyire gátat szab a képzelőerőnek is.
Itt viszont, ez volt a legjobb feszültségkeltő eszköz. Ez segítette elő, hogy az olvasó még jobban beleélje magát Christina helyébe. Személy szerint másfél nap alatt kiolvastam, pedig nem rövid, és a témája sem éppen gyerekded.

A naplóregény formával már találkoztam, csak kicsit másabb köntösben. (Jay Asher - Tizenhárom okom volt) Abban is tetszett és ebben is, de alapvető különbségek mutatkoznak meg köztük. Jay Asher nem próbált többnek látszani stilisztikailag, mint amennyire képes, ezért volt fiatalos, divatos és nem erőltetett. S.J. Watson, majdnem ugyanannyira komoly témát dolgozott fel, de több csavart vitt bele, és a nyelvezete is jóval komolyabb. Ennek dacára, néha annyira ragaszkodott ehhez, hogy totál idiótának állította be néha a főszereplőjét.

A történet kezdetén, Christina éppen felébred álmából és egy vadidegen férfi mellett találja magát. Nem ismeri, de a körülményekre tekintve, tudja, hogy valami nem stimmel. A gyanakvás magja kezdettől fogva el volt ültetve benne. Ahogy lassacskán kezd visszaemlékezni a múltjára, a fényképek által, belátja, hogy állítólagos férjével kapcsolatban szemernyi emléke sincs.
A napról napra történő naplóvezetés során, ráeszmél, hogy hazudik neki fontos dolgokról. Eltitkolja múltjának fontos részleteit. Innentől kezdi "vallatni" a férjét, kereszt kérdéseket tesz fel neki, hogy lássa mikor bukik bele a hazugságaiba. Az igazság viszont, mintha soha nem lenne elég közel, és egyre csak messzebb kerül tőle.

Ha valaki elkezdi ezt a könyvet, fontos, hogy folyamatosan olvassa. Ha például én abbahagytam valahol, és

másnap folytattam, végig az az érzésem támadt, hogy én ezt már olvastam oldalakkal előbb is. És itt a hiba a könyvben. Sok könyv elköveti azt a hibát, hogy ha valamelyik szereplő amnéziás lesz, és nagyjából elvesztette minden emlékét, akkor ugyanazokra a hatásokra mindig másként reagál. Ez nekem nem tűnt hitelesnek eddig, de itt épp az ellenkezője van. Ugyanúgy reagál mindenre, és ez teszi nehezen emészthetővé és olykor-olykor monotonná. 

A szerelem, mint elem, az itt történetesen nincsen. Hogyan is lehetne képes elhinni egy nap alatt, hogy férje van és fülig szerelmesnek kellene lennie belé, mivel, elvégre csak hozzáment valamiért. Christine-t is ez foglalkoztatja a legjobban, nem érzi a férfi valódi közelségét, az érzéseket amiket kivált belőle, azokat egyszerűen képtelen szerelemnek nevezni.

Fontos tényező az írónak a neme. Férfi. És női karakter a főszereplő. Néha tényleg eltudta találni, miképpen reagálnak bizonyos helyzetekre a nők. De volt olyan amikor nagyon nem. Nagyon nem.

A könyv egyik gyengéje még, a vége. Jó, oké, minden kiderült miként és hogyan volt a múltban. De, azért azt is leírhatta volna, hogy napló olvasás nélkül, mennyit fejlődött az emlékezete. Nem csak így félbehagyni, hogy na most akkor alszik egyet és lesz ami lesz. Ezt találtam egyedül szörnyűnek.

Összességében tényleg tetszett, annyira hatalmas hibákkal nem találkoztam benne, de tény, hogy a fenti dolgok miatt néha kimerítő és fárasztó volt olvasni.

Ajánlom a türelmes embereknek, akik szeretik sokszor ugyanúgy, ugyanazt elolvasni.

5/4

Lisa Jane Smith - Vámpírnaplók 1. (Ébredés)

Sorozat kezdő kötet. Ilyenkor örülök, hogy külön elkezdtem pusztítani a polcomról a félbehagyott sorozatokat, erre meg belekezdek egy újba, ami 7 kötetes. Okos vagyok, mondhatom.

Láttam a sorozatból két évadot, egészében véve tetszett is, csak már egy olyan érzésem volt, hogy egyszerűen beakadt a szalag a történet menetében. Semmi új nem történt, hanem ugyanazok a fajta bonyodalmak ismétlődtek újra és újra, csak éppen más személyek előtérbe helyezésével. Majd talán ráveszem magam a harmadik évadra.

A fülszöveg:  Elena: az üdvöske. A királylány, aki minden fiút megkaphat, akit akar. Stefan: komoly és rejtélyes. Szemlátomást az egyedüli, aki ellen tud állni Elenának, még ha próbálja is védelmezni saját múltjának kísértő retteneteitől.
Damon: szexi és veszélyes. Hajtja a bosszúvágy Stefan ellen, aki elárulta. Elszántan próbálja megszerezni Elenát, és gyilkolni is hajlandó érte.
Két vámpírfivér története a gyönyörű lánnyal, aki nem tud választani közülük.
Pillants bele a Vámpírnaplókba és merülj el elborzasztó titkaikban!
Ébredés majd Küzdelem! És űz a szenvedély…


Ami egyezik:
- A nevek.
- A helyszín.
- A fantasy szál.
Ennyi.
Próbáltam kiemelni bármiféle pozitív, illetve lényeges pontot a könyvből, de ez egy halva született ötlet. A tucatkönyvek egyik kiemelkedő darabja, amik tulajdonképpen nem szólnak semmiről. A lényeg az értelmetlen időtöltés, a pletykálgatás, bálozás, pasizás. PC + Kristin Cast könyveinél is ez a hiba. Próbálnak egy kommersz témát meglovagolni, fittyet hányva minden ésszerűségre. Logikátlan a felépítés, a szereplők sekélyesek és pitiánerek.


Aki esetleg messziről elkerülte a sorozatot, annak talán érdekesnek is tűnhet a történet. Nekem nem volt az. Semmi köze nincs a sorozathoz.
Úgy tűnhet, hogy nagyon komoly érzelmeket fog feszegetni a történet: árulás, szerelem, testvér viszály. Ha nem egy tinédzser szókincsével lenne megfogalmazva és komolyabb problémákkal foglalkoznának a szereplők, mint hogy kinek mennyire selymes szőke haja van, akkor ajánlanám az olvasóknak. A fogalmazás, a kiscsoportos ovisok nyelvezetét közelíti meg. A fordítás rossz, vagy csak úgy alapból a könyv? Hopp, egy költői kérdés.

A fülszöveg az én írásomban: Elena: a beképzelt. A fruska, aki azt hiszi mindenki a lábai előtt hever. Látszólag senki nem tud ellenállni káprázatos vonzerejének, kivéve a rendkívül érzékeny, önmarcangolós, depresszív, beteges birtoklási hajlammal küzdő Stefan. Egyáltalán nem akarja eltitkolni a múltját Elena elől, az a legjobb ha megtudja a titkát, fő a nyíltság.

„Legyeskedem...”

Damon:  jelenléte érzékelhetetlen, és jelentéktelen. A családjától öröklött megalománia ismételt áldozata, és életcélja: a kicsinyes bosszú. Rendületlenül legyeskedik Elena körül.
Két nyálvámpír története egy libával, akitől távol áll a választás lehetősége.
Pillants bele a Vámpírnaplókba (nyálnaplók) és merülj el a borzasztó világában!
Ébredés majd butaság! És űz a hülyeség...

A fülszöveg magáért beszél, pontosan annyi van benne, mint amit hirdet, se több se kevesebb.
Vámpírok? Pipa.
"Viszály"? Pipa.

Katherine és a nyikhaj vámpírfivérek hátterének és szövevényes kapcsolatuk hiteles megjelenítéséhez, mindannyian szükségesek. Jelen esetben, csak egyikük volt ténylegesen jelen a könyvben, és csak az ő nézőpontjából tekinthettük meg annak a szörnyű tragédiának az okát, ami tömören ennyi:
Katherine kiment elfonnyadni fényes nappal egy fához, hátha elfeledteti vele azt a gyerekes hozzáállást, hogy nem tud választani két férfiember közül. Biztos az volt az első gondolata: Ha nem lehet enyém mindkettő, akkor inkább élve elégek, hogy legalább egyik se legyen az enyém!
Releváns, nem?

Nem ez volt életem legrosszabb könyves élménye (lásd Gyémántfiú, az vitte a prímet eddig), se dühöt se mást nem váltott ki belőlem. Helyben hagyva érzem magam, nem azt kaptam amit vártam. Pont az ilyen könyvek után teszem fel magamnak azt a nagy kérdést, hogy nekem tényleg szükséges olvasnom? Mire jó, ha még csak nem is tudom élvezni? Egyrészt időpazarlás, másrészt elveszi más VALÓJÁBAN eredménnyel járó tevékenységektől az időmet.
És ekkor jut eszembe a sok jó könyv. A virágot Algernonnak, Csodaidők, Üvöltő szelek, Virágok a padláson, Viharsziget, Mielőtt elmegyek. Ezek miatt érdemes tovább olvasnom. Rengeteg jó könyv van még, de sok rosszan kell átrágnom magam, hogy értékeljem az igazán jókat.

Most veszem észre, hogy az alcíme "Ébredés". Ki ébredt fel? Senki nem aludt!

5/1

P.C. Cast + Kristin Cast - Elárulva (Éjszaka háza)

Elhatároztam, hogy egyszer, s mindenkorra befejezem az elkezdett sorozataimat. (ami lehetetlen küldetés, mert mindig újba kezdek vagy valami hirtelen ötlettől vezérelve folytatják őket a végtelenségig). Elhoztam a mesés Éjszaka háza második kötetét.
A borító úgy kifejezetten nem tetszik, de szépnek szép. Csak miért kell neki egy Hold s.ggagancsnak? Mellékesen, jóval felnőttesebb benyomást kelt bennem, mint amit a könyv megérdemel. No, fátylat rá.

Mindenek előtt, el kell mondjam, milyennek találtam az első részt, hogy ne érjen senkit váratlanul az élménybeszámoló. Régebben írtam a blogomon róla, csak csiribí-csiribá, valahogy köddé vált. Pedig esküszöm, hogy becsületesen megírtam.

Megjelölve (amennyi megmaradt belőle)
Az alap ötlet tetszett, talán még a nagy spéci bentlakásos magániskolás történetek előtt jelent meg, vagy épp abban a hullámban, szóval nem volt feltűnően sablonos az ötlet. Zoey rémesen irritált felszínességével, butaságával, és férfi mániájával. Mint egy felajzott szuka, úgy méregette őket, és ezt az írók palástolni sem akarták semmivel. Pont erre fektették a hangsúlyt. Meg a cseroki vonalra (cseroki? cherokee?). Nekem ez jut eszembe a cseroki szóról:

Cherokee haj tampon!

A hülyeséget félretéve, halványan rémlik, hogy talán tetszettek azok a részek amikor szóba került ez az ősi vonal. Csak a sok szóismétlés őrületbe kergetett. Mint egy szitokszó. CSEROKI! Légy átkozott!

De a könyv legfőbb gyengesége mégiscsak a nyelvezete. Szinte éreztem, ahogy az agyamba passzírozza a sok szlenget, meg tinibeszédet. Épkézláb, szép kerek mondattal nem sokszor találkoztam, csak a csonka, megtépázott "mai gyerek" vagyok szövegekkel.

A cselekmény. Nem volt egy nagy durranás. A végére egészen kaotikus lett. És főleg érthetetlen. Van pár egyszerű kérdésem amivel minden ilyen kételyt már megíráskor el lehetett volna oszlatni. Ezek:

Ki? Kivel? Mikor? Hol? Mit csinált? és egy kérdés magamnak még: Mi van?!

Gyerekes, de ide teljességgel elképzelhető az átültetése.

Röviden, tömören ez a benyomásom az első részről. Ígéretes volt, de sikerült tönkretenni.

Most jöjjön pedig az Elárulva!

Történet: Zoey Redbird egyre jobban megszokja a vámpírjelöltek nem éppen hétköznapi életét, és úgy érzi, végre sikerült beilleszkednie, barátokra lelnie. Megválasztják a Sötétség Lányainak vezetőjévé, ráadásul a szerelmi élete is egyenesbe kerül, hiszen az iskola leghelyesebb pasijával, Erikkel jár. Az Éjszaka Háza felett azonban sötét viharfellegek gyülekeznek, és egyszer csak bekövetkezik az, amitől mindenki rettegett: holtan találnak egy fiút a városban, és minden jel arra mutat, hogy egy vámpír végzett vele. Rendőrök bukkannak fel az Éjszaka Házában, és Zoey hamarosan a gyanúsítottak között találja magát. Vajon ki akarja rá terelni a gyanút?

Ahogy azt a fülszöveg sejteti, egy nagyjából jól induló sorozatot végérvényesen egy több kilométeres kútba dobtak. Hogyan volt képes nulla cselekvés köré felépíteni KÉT író egy könyvet? Pontosan így.

A hangsúlyt az eltűntek felkutatására kellett volna fordítani, illetve a nyomozásra, hogy legyen valami célja a történetnek. De a szereplők, úgy tesznek mintha minden fontosabb lenne ennél a feladatnál. Meleg barátuk nem létező szexuális életének 2 oldalt szenteltek az írók, amiben alaposan kivesézték mennyire válogatós, és hogy már remete életet él. Zoey több tíz oldali töprengése, hogy nem bír választani három darab fiú közül. Akik:

1. Eric. (aki a könyv feléig nem létezik, csak említésként)

2. Heath (expasi, akit néha jó megcsapolni, és szüzekre jellemzően ott fogdosni szemérmetlenül, ahol jólesik)

3. Loren (erősen női név, de nyilván egy végtelenül ellenállhatatlan férfi tanár, akire rávetné magát gondolkodás nélkül)

Volt egy abszurd rész, ami kellően jellemzi mennyire elhivatott Zoey. 

Mielőtt megtörténne az a brutálisan hatalmas híd baleset, elsődleges teendője, hogy felhívja a szövetségieket, valami hamis hírrel, hogy lezárassa a hidat. Közben nyugodtan alszik, eszik, beszélget, mint a leggondtalanabb ember a Földön. Kevesebb mint egy órával (!) a baleset előtt, rájön a kangörcs és ráveti magát Heathre, és jól összenyalják-falják-szipolyozzák egymást, mert ez a természet rendje. Több ezer élet forog kockán, de ráér erre. Igen. 

Néha olyan érzésem támadt, mintha a könyv sem tudná hová besorolni magát nyelvtanilag. Még én voltam meglepődve a Gyémántfiúnál, hogy le van írva a "szar" szó?  Itt van bőven kurvázás, ribancozás. Ami a legfurcsább volt, az mégis a "lófasz" esete. Mert nem így volt írva. Hanem: ló..sz. Én nem tudom, hogy a fordító próbálta kicsit tisztára mosni végre a szereplők száját, vagy ez eleve így volt, de most akkor döntsük már el, hogy megtűrjük-e a csúnya szavakat vagy sem. A kettő együtt nem működik. Az előző kötetben nem szaladtak el a lovak ennyire ilyen téren. Mi történt?

Ha tényleg így írnak, akkor már értem mi történt...(ki volt az a nagyokos, aki így állította be őket egy fotóhoz?)

A vámpírtársadalom. Jobb esetben, az alapoktól kiindulva, vannak a vámpírok és az ellenségeik. (lásd Fekete Tőr Testvériség) Itt se vámpír, se ellenség. Csak bugyutaság. Miért hívjuk azokat a lényeket vámpíroknak amiknek, ha kedvük szottyan, ki mennek fényes nappal az utcára, de egy picikét azért fáj nekik. Engem Penge megtanított, hogy ez a "Fényjáró". Nem ver át a könyv. 

Az iskola rendje is egyszerűen logikátlan. A tanárok és a mentorok, egyáltalán nem váltak szét a diákoktól. Teljesen olyan, mintha csak pár évvel idősebb diákok volnának, és jól összebratyiztnak a védencükkel. Ki látott már olyat, hogy egy tanár külön megkéri a konyhásnéniket  különleges nasi készítésére az ő kis kedvencének? Jutalmazni szóban nem elég már? Nesze, adok neked egy gyémántgyűrűt, mert jól bólogattál...

A vallásuk? Ugyebár van Nüx. Hozzá bármikor imádkozhatnak amikor akarnak, és minden apró-cseprő kívánságukat teljesíti. Van egy kis deja vu érzésem. Vajon miért...MERT EZ EGY DZSINN! NEM ISTENNŐ! Nevezzük nevén a dolgokat! 

Intéznék pár jó tanácsot az írókhoz:

- Nem károgtatjuk a főszereplőt az "ellenségére". Ha csúnya szavakat varázsolunk a mocskos szájára, legalább tegyük stílusosan. Például: A teringettét annak a csoroszlyának! Nálam ritka ha káromkodok, és hallgatni sem élvezet, ahogy körülöttem teszik ezt. Lényeg a lényeg, cenzúra szükségeltetik Zoey kisasszonyra

- Nem dobunk be minden sztárt a gödörbe vámpírnak. Aki híres az már vérszívó? Hugh Jackman, James Franco...(itt kellett volna abbahagyni a sztárolást)..Matthew McConaughey. A legjobbat a végére hagytam...SZAPPHÓ.Nem az a Szapphó, egyszerűen csak ez a neve a könyvtárosnak. Tejóságosszentmüzlicsomag. Ekkora marhaságot még senki nem talált ki. Most higgyjem el, hogy ilyen szuperül beilleszkednek a társadalomba a koporsószomorítók? 

- Nem erőltetjük a párbeszédet, amikor semmi sem történik. Csináljunk valami történést, és akkor meg van engedve a beszéd. 

- Nem lógnak a szemeink kocsányon, ha mi már akkora egetverő feministák vagyunk ("magasabb rendűek a férfiaknál") amikor valami véletlen folytán szembetalálkozunk Mr Tökéllyel.

- Nem hallgatózunk, mikor előtte egy bekezdéssel jelentettük ki, hogy ez mennyire tisztességtelen, és gerinctelen dolog. Szépen elhatározta magát, és egyik fa mögül áttelepedett egy másik tárgy mögé, mert így még MINDIG hallja de becsapja az olvasót hogy "ó a szándék bennem volt". HÁT NEM. 

Amiért megérdemel 1.5 csillagot, az csak egy dolognak köszönhető. A telihold szertartásnál volt ez a jelentős pillanat. Embertelenül bosszús voltam, mielőtt egyáltalán belefogtak. (fentebb részleteztem, hogy miért) A szertartás kezdetén leírták egy számnak a címét, én szépen rendje és módja szerint megnyitottam és azzal együtt olvastam tovább. Így sikerült, hogy valamennyire sikerült "ráhangolódnom" arra a kis ünnepélyre, és fellélegeztem, hogy végre nem bosszantanak szánt szándékkal.

NEM AJÁNLOM.

5/1.5 (jószívű vagyok és lefelé kerekítek. EGYES)

Ui: A következő bejegyzés a Vámpírnaplók I. részéről lesz. Készülj fel lelkiekben.

Szurovecz Kitti - Gyémántfiú

Hozzám is elérkezett a Gyémántfiú (én Ásványfiúnak hívom, barátnőm Szénfiúnak) jó nagy késéssel, de csak összejött. És most jön életem leghosszabb élménybeszámolója.

Fülszöveg: A világhírű amerikai filmstúdió egy igazi gyémántra bukkan. Úgy is bánnak vele: a széltől is óvják, védik a külvilágtól, de még a szerelemtől is. Miközben Ő, Nick Richards tündöklő csillagként ragyogja be a világot, fénye a boldogság sugaraiként verődik vissza az őt bálványozók arcáról, amerre csak jár. Közvetlen környezete is későn eszmél, hogy a hírnév, a rajongók, a boldogtalanságra ítéltetett igaz szerelem, az örökös bezártság darabokra tépik az érzékeny, fiatal színész lelkét. S vajon mi lehet egy szabadságra vágyó lélek utolsó segélykiáltása? Megtalálhatja e boldogságot, a harmóniát az életben a Gyémántfiú?

SWEET MOTHER OF NATURE - első gondolat a könyvről. Írott szó nem hozott még ki a sodromból ennyire.
De próbálok inkább kulturáltan írni. Igyekszem.
Mindenek előtt megjegyzem, hogy könyv formában olvastam. Nincs kifogás semmiért.

Ahogy a fülszövegből mindenki leszűrhette, egy nem szokványos témával foglalkozik a könyv. A hírnév átkával. És én itt most meg is állok. A véleményem a hírnévről és a velejáróiról szöges ellentétben áll a könyv mondanivalójával. A hírnév csak néhány embernek adatik meg a születésétől fogva, akik meg önszántukból küzdenek érte, azoknak meg lehetne annyi tartásuk, hogy eltűrik a negatív következményeit. Ne picsogjanak és sajnáltassák magukat, hogy nekik milyen rossz. Ők választották azt az életformát, törődjenek is bele! Ha annyira elvakultak voltak az elején attól a képzeletbeli ragyogástól, akkor meg is érdemlik hogy úgy járjanak ahogy. Egyszer Nick vagy Heily (nem emlékszem melyikük) pontosan ugyanezt fogalmazta meg, mint amit leírtam. Annak megfelelően cselekedtek-e? Nem! Miért nem? Bármi amit kiejtenek a szájukon azt nem gondolják át, ők se figyelnek arra mit mond a másik szereplő, így értelemszerűen arra is magasról tesznek mit mondtak 2 oldallal azelőtt ők maguk. Így nehezen lesz hiteles bármi.

Hogy mik fordulnak meg a könyvben? Felsorolom:
- gázolás,baleset minden mennyiségben
- erőszak amennyi csak elfér, még nemi erőszakot is említettek
- vetélés (enélkül nem lenne teljes a sztori)
- drogfüggőség
- alkoholizmus
- merénylet
- terhesség
- vérfertőzés (a tipikus nem-tudtam-hogy-testvérek-vagyunk-de-továbbra-is-szeretlek séma)
Egy értelmes könyv megelégedne egy-két ilyen átütő problémával, de itt minden létező dolgot bele kellett keverni, hogy elfedjük mennyire silány maga a történet. Egyik észrevételem, hogy 70%-ban párbeszédekből áll ez a...papírhalom. Így nem is csoda, hogy ennyi mindent kellett belezsúfolni, így ki tud arra figyelni, hogy mi NEM történik? Mert valójában ez a helyzet. A leírások sem tetszettek. Folyton oda lyukadtunk ki, hogy mennyire csillogóan szőke és borostyán szemű a Nicki fiú. Mutatok egy borostyánt:

Ki az aki ilyen szemeket akar?
Pluszban még gyönyörködhettem Heily aranypöttyös szív alakú arcában is! (itt szeplőre gondolt? persze már, még a fényt is mindjárt visszaveri...aranypötty)

A könyv nyelvezete nem nyerte el a tetszésemet. Nem részem, hogy a helyesírási hibákat emeljem ki, szóval máshonnan közelítem meg.
A szlenggel, mint jelenséggel mostanában nem volt dolgom, de most egy életre bepótoltam minden elmaradásomat. Az én szememnek árt, de ha jobban belegondolok, a jövő generációjának hasznára fog válni az ilyen stílusú írásmód. Legalább tudják hol kezdődött el pusztulni a nyelvünk szépsége. Attól még, hogy egymás mögé pakolunk négy melléknevet nem leszünk drámaiak. Ugyanez vonatkozik a tőmondatokra is.
Meg kell még jegyeznem, hogy ez volt életem első könyve amiben láthattam egy mondatban leírva a "szar" szót. Egyedülálló eset...ÉS könyörgöm, ha már egy könyvet írunk, muszáj idióta rövidítéseket használni? Asszem? Frisco??? (San Francisco) Így hogy vegyem komolyan?
A következő hiba, lássuk be, kellő odafigyeléssel elkerülhető lett volna. Minden szereplő, ha monológot mond, vagy ha dialógust, folyton felkiáltójelesen, emelt hanggal teszi. Én nem tudom a kiabálást úgy értelmezni ahogy azt valójában arra szánták. A központozást inkább meg sem említem. Az nem feszültségkeltés, ha minden helyzetnél a mondatkezdő szó után van ott három pont, de még sejtetésnek is égbekiáltóan erőltetett. Így senki nem beszél a való életben, szaggatottan, mint aki épp agyvérzést kap. Kicsit kikezdte az idegrendszerem, hogy majdnem minden oldalon legalább 5 pontozás volt. Számoltam, mert nem vagyok normális!
Egy másik irritáló dolog, nekem egyenesen hihetetlen hogy mennyi idétlen becenév és becéző szó fordult meg a könyvben. Többek között: Apuskám, Édes, Drágám, Csillagszem, Kisapám, Papi (nem az apjára mondta), kicsi kincsem (fej a falba).  Ezekkel akkora családi hangulatot tudott néha teremteni, el se hiszem. Szinte egynek éreztem magam közülük. Ások is egy medencét és teli töltöm szarkazmusvízzel.
PIKÍRT! Ha nem láttam ötvenszer leírva akkor egyszer sem. Néha lapozzuk már át azt az átokverte szinonima szótárt kérem szépen.

Éljek az Alkonyat párhuzammal? Nem? Ooooké.

A szereplők:
Nick: sokszor elgondolkodtam hogy tényleg Nick a neve? Nem Nicky? Ha egy leszbikus kapcsolat lenne az alapkoncepció talán jó is lett volna a történet. Vagyis nem. Azt is elszúrta volna, ahogy ezt is. Mitől leszünk férfiak Nick szerint? Folyton nyavalygunk, imádjuk a lányos dolgokat, olyan a szókincsünk, mint egy ötévesnek, ha nem kapjuk meg amit akarunk akkor felkiáltójelekkel leordítjuk a másik fejét, bőgünk akár a napfény látványától is. Szerintem bennem mélyen egy férfi veszett el, mindenem megvan ami Nickben nincs.
Tulajdonképpen van ezekre magyarázat. Nick hiperérzékeny. Ki gondolta volna? Engem már nem sok minden lepett meg vele kapcsolatban. Nick-nek karakterizálás tekintetében, nem golyó ütötte sebei vannak. Ágyú ütötte sebei. Panaszkodik, hogy ajnározzák a szülei és testvérei, és hogy úgy bánnak vele, mint egy csecsemővel. Itt csak annyi a bibi, hogy igazából, tényleg egy csecsemő. Úgy gondolkodik, mintha nem lenne saját akaratereje, minden mások hibája, de hogy az övé lenne valami? Áh olyan nincs. Egoista, énközpontú, naiv, hiszékeny suhanc.
Természetesen ő is áldozatává esett egy paradoxonnak: Mikor először elment ebédelni Heily-vel a forgatás után sminkben, csodálkoztam, hogy miért nem bámulta meg senki. Talpig sminkben volt (ami három órán át készült, de érdekes, hogy minden smink 3 órán át készült a könyvben, hm.) és kontaklencsében. Ó, de várjunk csak. Hiszen még az író is elfelejtkezett arról, hogyan kellene kinéznie a szereplőjének! Látom már kérni kell, hogy a szereplők ne portáljanak és változzon meg a kinézetük egy csettintésre.
Heily: a legborzasztóbb vele kapcsolatban, az a függése másoktól. 300 oldalon keresztül siránkozik Nick-ért. Mondom jó. Van a közelemben xanax, még kibírom az ömlengését. Ha eddig eljutottam már nem adom fel. De ott telt be a pohár, amikor volt olyan idióta hogy elüttette magát! Itt volt az egyik legnagyobb paradoxon a könyvben. Heily nagy vígan próbálja ledobni a Golden Gate híd pereméről (hangsúlyozom hogy a korláton túl, azon TÚL) az ajándék karkötőjét, hirtelen elkezd metaforákban fulladozni, és a következő pillanatban Bumm. (így volt írva a könyvben) Az ÚT KÖZEPÉN ELÜTÖTTÉK. Hogy a viharba került oda a peremről??? Ilyen kiszolgáltatott, figyelemre éhes, önfejű, áldozati bárányt az irodalomtörténetben senki nem hozott létre. És ez nem bók.
A többiek: felesleges külön kiemelni őket. Ha a Fényemberek premier vetítésére csak a "fontosabb" mellékszereplőket hívják meg a szereplők, akkor én úgy döntöttem egyiküket sem invitálom meg ide. Ilyen a sóóóbiznisssz.

Heily+Nick= ✖
Nem nem nem nem nem nem nem. Nem kérek belőletek! Undorítóak vagytok külön külön, együtt meg hatványozódik ez az érzés!
A kapcsolatuk..hm...hogy is mondjam. Sekélyes, mint a tenger apálykor. Első találkozásukkor meglepő módon máris konfrontálódtak. (örülnék ha több olyan első találkozásról olvasnék a könyvekben amiben nem ellenszenvesek egymásnak a szereplők. Nekem ez már elcsépelt.) A továbbiakban meg elforgatták a nyálcsapot és olyan gennyesen "romantikus" lett, hogy azt elviselni is tehetség kell. Szeretlek! Én Jobban szeretlek! Meghalok nélküled! Ha te nem vagy én nem akarok élni! Szó szerint mindent felemésztő tűzben lángolt a szerelmük. Az agyuk is áldozatául esett.

A cselekmény a következőképpen alakult:
1. Szerencsés véletlen folytán Nick lett a Fényemberek főszereplője, aminek a válogatására ( nem casting, magyarok vagyunk) egy, egy napos ismeretség alapján benevezte az "ügynöke". Ha a naivság és a hiszékenység büntetendő lenne akkor csak annyit mondanék, Azkabanra fel Nick!
2. Megismerkedtek a főszereplők, egy annyira vicces és eredeti módon, mint még senki más. Egymásba rohantak és mivel remekül kelt feszültséget az író, meg is történt az első konfliktushelyzet! Roppant ötletes véletlenek folytán összeboronálni a főszereplőket, mint azt tudjuk.
3. Szerelem első látásra. /Titkolom hogy tetszel, de bárkit megölnék érted, még a tulajdon anyámat is aki nem törődik velem, csak a saját karrierjével./ Ne nézz így, megtörtént eset!
4. Veled leszek bármi áron! Mondta a lány akinek intelligencia hányadosa a béka feneke alatt van. Lenézem Heily-t. Attól lesz neki személyisége hogy mennyire imádja Nick-et?
5. Féltékenyek vagyunk! Irgumburgum!
6. Drogozni kezdek és alkoholizálni!
7. Megvertek és elvetéltél, ezért megölöm magam!
8. Annyira szégyenlem magam hogy inkább elmegyek a világközéppontjába, Körösújfaluba! Mert minden külföldi Magyarországra vágyik. Körösújfaluba. Hogy képzelte Nick hogy odamegy abba a házba amihez neki semmi köze? Az Heily apjáé! És hogy nem jutott eszébe annak a sok marhának ott is keresni? IQ bajnokok! Számlaszám? Elvileg nem egy barlangban húzódott meg Nick, szóval csak mozgott a számláján néha az a pénz! Vagy azt vegyem be, hogy több ezer euróval járkál a farzsebében?
9.  Összefekszem a szerelmem klónjával mert nekem ez így jó. Pláne ha sokkal "szexibb" az eredetinél.
10. HALJATOK MÁR MEG! HÁNYSZOR HALTOK MEG MAJDNEM? Jó, én kiszálltam, nem folytatom.

Filmforgatás és színészkedés. Kinek mi jut róla az eszébe. A színészkedést emelném ki ha lehet. Nemrégiben láttam egy animét (mert olyan is becsúszik néha) amiben pont ezzel foglalkozott egy lány, hogy ő színésznő akar lenni különböző okok miatt, gyakorlatilag a nulláról indult. Ott szépen van ábrázolva a folyamat, mennyi akaraterő szükséges egy-egy szerep eljátszásához, és mennyi viszontagságot hoz elé az élet amik miatt bármikor feladhatná. Annak van üzenete: soha ne add fel az álmaid.
Ennek itt nincs. Ha még csak ez lenne a fő gond, megbékélnék vele. Elégedettebb lettem volna, ha itt is valahogy papírra veti a színészkedés folyamatát, mik fordulnak meg a szereplők fejében egy-egy karakter megformálása közben, mennyire nehéz hitelesen előadni az érzelmeket amik nem a sajátjai eredetileg. Nem csak úgy élünk bele a vakvilágba, "álszínészkedünk", ripacskodunk össze-vissza, és bármi más fontosabb, mint az adott szerep. Ó most magánéleti gondokkal küzdök ezért elhúzom a csíkot az Isten háta mögé, nem érdekel hány embernek nem lesz munkája miattam és keresete. Mert én vagyok a fő attrakció, haljanak csak éhen nyugodtan.

Sokat gondolkodtam rajta van-e bármi pozitívum. Legtöbbször a 2 pontot kapott könyveknél jó érv ha például rövid, mint egy novella. De ha 596 oldalon keresztül küzdünk egymás ellen, én és a könyv, abban nincs semmi szórakozás. Nem vagyok az a félbehagyós fajta.

Nevetséges és ellentmondásos mondatok:
- "...A karriered foglya leszel! Ha egyszer ezt vállaltad már ne nyavalyogj a dolog kellemetlen hozatéka miatt! Mintha nem ezt mondtam volna én is! De mint mondtam, senki nem hallgat senkire.
- "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, hogy bepróbálkoznék nála"  Gúnyt űz a vérfertőzésből. Nem csak én vettem ezt a dolgot a szívemre, csak ilyen ízléstelen viccet én még nem olvastam. Van aki egy komplex, hatalmas érzelmi töltetű regényt is képes írni erről a témáról és fele annyira sem vicces ez a tárgy, mint ahogy az meg lett említve.. (Lásd V.C. Andrew. - Virágok a padláson, egyik kedvenc könyvem, több kötetes vérfertőzés) Mellesleg egy épeszű testvér sem mond ilyet a másikra. Volt még egy olyan szituáció, amikor egy apa szívesen elvitte volna a lányát "táncolni" ha nem lennének vérrokonok. (egyértelműen nem táncolni akart vele) Felfordulna a gyomrom ha bátyámnak ilyet mondanék! Csinálhatnánk viccet a nemi erőszakból is vagy esetleg a testi fogyatékosságból. Határ a csillagos ég.
- "A monitoron fotók tömkelege: fiúkról. Volt köztük szőke, barna...kölyökképű tizenéves és legalább huszonötös vénember is."  És aki harmincéves az már okleveles múmiának számít? Szigorúak vagyunk egy kicsit.
- "...kérdezte Nick olyan megejtő szemekkel, hogy Heily szíven tudta volna szúrni magát, amiért így megnehezítette ennek a tüneményes embernek az elmúlt heteket"  Ha kell rá önkéntes én itt vagyok...
- " Ne gondold, hogy nem éreztem már: milyen jó volna téged egy lakókocsis ungabungára berángatni úgy hollywoodi módra..." Kérnék egy ciánkapszulát.
- " Míg te lejátszod a csillagot az égről, addig ő egyet tud: olyan arckifejezéssel állni, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a tekintetében ott a világfájdalom! Én azt hittem ez csak az emósoknak jön be! Áruld el nekem, miért tetszik a nőknek ez a feeling?" Magyar az író. Magyar a célközönség. A feeling 100%, hogy angol szó. Hát van itt probléma? Nincs.
- Míg az osztálytársai a parkban lógtak, és stikában szívták a szülők készletéből lenyúlt mariskás cigit, addig Heily egyik mozifilmet nézte a másik után." Hadd ne mondjak semmit.
- "Olyan vicces kis portéka vagy" Én meg olyan szép lámpa vagyok.
- "...és figyelte Heilyt, aki már percek óta az ablak mellett állt, és áhítatosan bámulta a szakadó esőt. Sosem látott még ilyet." Valamit nagyon az alapoktól kellene kezdeni, hogy valaki felismerje milyen ha esik az eső.
Sajnos elfelejtettem kiírni az egyik legidiótább idézetet, amiben Nicket egy macskához hasonlítják. Mert a macskáknak köztudottan HÉT élete van. Nem kilenc.
Többet inkább nem gyűjtöttem, még a végén ideírom az egész könyvet.

Most egy kis érdekesség következik. Az epilógus után ahogy olvastam az olvasói véleményeket egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért értékelik olyanok a könyvet akik csak az internetes változatot olvasták? A kettő szerintem távol áll egymástól. A regényt látták szerkesztők, több kézben megfordult, ebből kifolyólagosan biztos vannak eltérések is benne az internetes változattól. Inkább nem leszek annyira mazochista, hogy abba is beleolvassak, de ennek értelme nem sok volt.
Ha személyes sértésnek tekinti bárki azokat amiket a fentiekben megemlítettem, akkor hadd szegezzek egy kérdést nekik: Miért olvassátok még mindig? Nem támadtam az írónőt, csak a könyvét. Ha nekem nem tetszik másnak még tetszhet.
Mindenki saját felelősségre olvassa el. Komolyan az az érzésem volt, hogy a könyv foggal körömmel küzd az utálatomért PONT PONT PONT FELKIÁLTÓJEL

5/1 (az első egyes könyv, ilyen egyes: http://www.youtube.com/watch?v=VOmt7akoDRc  4:27-nél van a lényeg)

Marian Keyes - A legfényesebb csillag

Egyből megakadt rajta a szemem a könyvtárban. Tudtam hogy régóta a várólistám fogságában senyved, és hallottam a "set me free" kiálltásait. Ő választott engem tulajdonképpen, csöppet meglepett hogy mennyire vastag, mert rég nem volt dolgom ilyen kaliberű könyvvel. Nosza! Vágjunk bele!

Fülszöveg: A legfelső emeleten Katie lakik. Egy könnyűzenei ügynökségnél dolgozik vezető beosztásban, és ha nem éppen valamelyik lecsúszott rocksztárral hadakozik, azon tűnődik, mennyi túrótortára lenne szükség ahhoz, hogy halálra egye magát…

Az alatta lévő lakáson két izmos lengyel osztozik az utcai életben jártas taxissal, Lydiával, akinek az eszénél csak a nyelve élesebb, ugyanakkor, meglepő módon, vannak sebezhető pontjai is…
Az első emeleten találjuk Fionnt, a kertészt, aki többre becsüli egy csokor petrezselyem társaságát, mint az emberekét. Pedig úgy néz ki, mint egy mesebeli herceg, és amikor saját műsort ajánlanak neki az egyik televíziós társaságnál, váratlanul reflektorfénybe kerül…
A ház alsó szintjének lakója az Elválaszthatatlan Páros, Matt és Maeve, akik, miközben nagyon, de nagyon szeretik egymást, napi jótéteményekkel próbálják elejét venni a lelküket mardosó kétségbeesésnek…

Egy ház, négy lakás.

S egy este rejtélyes látogató érkezik a Star Street 66-ba. Felbukkanása nagy változásokat idéz elő a ház életében. Rég eltemetett titkok bukkannak felszínre, szerelmet, tragédiát és nem várt fordulatokat idézve elő. És hirtelen minden lakónak új irányt vesz az élete…

Kezdeném azzal, hogy ugye milyen terjengős ez a fülszöveg? De ne félj, összefoglalom a lényegét két mondatban!

Egy ház, négy lakás, egy rakás ember, mindegyiküknek vannak gondjaik és egy közös szál ami összeköti őket. Átlagosak.

Hinnéd, hogy lehet pozitívum egy könyvben, hogy minden szereplője átlagos? Mostantól én elhiszem.

Van az a sztereotípia, hogy minden történet úgy kezdődik, hogy a főszereplő éppenséggel miért különleges. Miért éppen ő a kiválasztott, aki az átlagból kiemelkedik stb stb. De ez megvalósíthatatlan ha egy könyvnek egyszerre több főszereplője van! Nem lehet csak az egyikük különleges, azzal csak diszkriminálnánk a többit és a háttérbe szorulnának. Ezért a legmegfelelőbb ha mindannyian egyenlőek, egyikük sem különb a másiknál. Se szupererő, se titkos élet és társaik. Így tökéletes egyensúlyba kerülnek az eltérő részek felosztása.
Sok témát feszenget a könyv, főképpen a párkapcsolat és annak fontosságát próbálja kiemelni. De többek között szó esik különféle mentális betegségekről, akár erőszakról is. A párkapcsolat témával nekem csak annyi a bajom, hogy ez a téma engem fikarcnyit sem izgat. Jó irányból közelítette meg az írónő, kicsit elvicceli és elbagatelizálja a problémákat, ami nem igazán probléma, mert nem lesz tőle erőltetett és nem is dühítő csak szórakoztató. De egyértelműen nem én vagyok a célcsoport, ami az én hibám. Képtelen vagyok ésszel fölfogni hogy miért ennyire veszettül fontos hogy legyen valakije az embernek. Nekem azt sugallta néha a könyv, hogy ha valaki egyedülálló az egyszerűen nem tudja megállni a helyét sehol. Amit nyilván nem fogok elfogadni.

A cselekmény illetve, hogy hova akarna kilyukadni ez a 836 oldalas könyv (+ az ajánlók, én hülye azokat is mindig elolvasom, ha már fáradtak vele, hogy beletegyék..) az kb a közepéig nem látható előre. Aztán viszont az egyik szereplő elhint egy apró megjegyzést, ami akkora jelzés volt mintha valaki késsel böködné a szememet, hogy ITT A MEGFEJTÉS! Ezt nem is lehet felróni mint hibát, mert legalább lett valami célja a történetnek, nem csak élnek bele a vakvilágba a szereplők és minden csak elromlik körülöttük.
Egy jó pont a könyvnek hogy gyorsan olvastatja magát, és olyan, mint négy különböző könyv egyben.

A karakterizálás szerintem zseniális. Fejezetről fejezetre történik valami változás az életükben. Mindegyik szereplőnek önálló személyisége van, csak az egyikük volt rémesen idegesítő de amilyen célra született annak tökéletesen megfelelt. (aki olvasta az gondolom tudja, hogy ez csakis Fionn lehet..)
Meave, akinek szép a neve csak kiejthetetlen (vagy ki lehet ejteni de akkor egy kérődző tehén hangjával vetekedhetne a hangzása) a felszínen egy vidám bohókás nőszemély, aki mindenben a jót látja, de valójában szörnyű titkot őriz magában ami napról napra jobban elkeseríti. Matt, a férje nem kapott nagyon nagy szerepet, csak Maeve támogatójaként funkcionált. Azonban egyszer olyat csinált amivel nálam kihúzta a gyufát. Semmi oka nem volt rá hogy olyat tegyen, sőt! Mindenki másnak a házban talán több oka lett volna arra hogy olyat tegyen. (nincs hangulatom spoilerezni, olvasd el és megtudod mi az :)
A lengyel kis csapat Lydiával együtt tetszett a leginkább. Nem nyavalyogtak hosszasan, mindig a legrövidebb utat akarták választani a problémájuk megoldásához, ami persze nem mindig sikerült, de vicces helyzetekbe sodorta őket. Egyszerű lelkek akiket nem lehet nem szeretni.
Katie és Conall. Ők azok, akik egymás nélkül képtelenek létezni. Nem sok minden alakult ki róluk bennem. Ők képviselték az átlagok átlagát. Conall a hanyag, munkamániás férfi és Katie a csak-érted-élek barátnő, aki lassan, de végül rájött hogy Conall nem az ő tökéletes álomlovagja. (aztán meg persze mégis az lett) Ez az "egymásnak lettek teremtve" dolog nem tükrözi az én nézetem.
A legszimpatikusabb karakter díját pedig megnyerte...Morgó, a kutya!!! Okosabb mint bármelyik ember! Ő ítélte meg legjobban az embereket, és annak rendje és módja szerint is bánt velük. Jemima sem sokkal maradt le a díjról, de ő mindenkiben igyekezett meglátni a jót és valahogy mindig tudott segíteni mindenkinek  valamivel. Túl tökéletes hogy valóságos legyen, de igenis szerethető.

Ha valaki nagyon szereti a romantikát, vagyis a JÓL megírt romantikát ami minden érzést hitelesen taglal, az hamar a kedvencei között tudhatja ezt. Erősen ajánlom nektek kis románcfaló molyok.

A címet valahogy nem tudom a könyvhöz kapcsolni. Nincs itt semmiféle csillag. Ha arra gondolok amiről valóban szó van, az meg fényévekre van a csillagtól. Meg mi az hogy a legfényesebb? Honnan nézve? Ha a Földről akkor a Nap a legfényesebb! A legfényesebb, a Nap. Ez a cím meg pláne röhejes lenne.

5/4

Jay Asher - Tizenhárom okom volt

Barátnőm egyik kedvenc könyve, évek óta ajánlgatta én meg csak fittyet hánytam rá. De eljött a mi időnk Hanna!

Tartalom: Van egy lány, akit becsaptak, cserben hagytak és saját magában is rettenetesen csalódott ahogy a környezetében is. Egyetlen célja hogy tudtára adja mindenkinek mit követtek el ellene, maguk és mások ellen amiért egyszer s mindenkorra véget vetett az életének.

Öngyilkosság.
Sokak számára bizonyára ez kényes téma, de nekem abszolút nem. Szeretem a megszokott témától eltérő alkotásokat, és erről a témáról különösen szívesen olvastam.
Rengetegen elítélik az öngyilkosságot, ami szerintem csak a szűklátókörűségüknek és tudatlanságuknak tudható be. Azoknak van a legnagyobb hangja az ellenzéskor akiket a legkevésbé érdekel az indok. Meg sem próbálják megérteni. A kiváltó okokat alábecsülik, lekicsinyítik és bele sem gondolnak hogy ő is ugyanolyan ember volt mint bárki más, mielőtt elkövette ezt a bűnt. Én sem támogatom, de megértem.  Nem vádolom a gyengeséggel, hogy ilyet csak a gyávák tesznek és csupán elmenekülnek a problémák elől. Ez hülyeség. Te itt mernéd hagyni ezt a világot mert már nem bírod elviselni tovább, és nem látsz kiutat? Nem? Sejtettem. Persze lehetne azt mondani hogy nem volt benne elég akarat a túlélésre, de vannak olyan események amiken nem lehet túljutni legyen bármilyen erős az illető.
Abban nem értettem egyet Hanna-val hogy a társait vonta felelősségre a halála miatt. Saját magában kellett volna keresni a hibát, a kiváltó emberek és tényezők mindenkire másképp hatnak, ha belőle ilyen érzéseket váltottak ki mindezek, akkor benne volt a hiba. Másokban is van hiba, de mindenki saját magáért felel.

A könyv teljes egészében tetszett, darabjaira szedve viszont kevésbé. Hanna-val nem tudtam azonosulni, olyan problémákkal küzdött amik engem messziről elkerültek, az érzései sokat ingadoztak egy adott helyzeten belül. Egy valami dühített benne, hogy szinte láthatatlan jeleket küldött mindenkinek de elvárta, hogy észrevegyék elkeseredett kíséretét a segélyhívásra, és azon nyomban megmentsék. Tipikus sült galamb a tudjuk hová eset. Olyan talpraesett volt azzal hogy erőt vett magán a magnó felvételek készítésére, végig élte többször az elszenvedett károkat. Erre meg neki ezt jelenti a segítség kérés? Ekkor csalódtam benne egy kicsit.
Szerettem volna hallani a hangját, ugyanúgy átélni mindent mint a többiek. Így írásban nem volt annyira szívhez szóló, nem hallhattam a lélegzetvételeit, a hangsúlyát, hangjának csengését nevetés közben vagy ahogy éppen elcsuklik. A leírások túl sok mindent hagytak a képzeletemre.

Nekem ez az első ilyen könyvem amit ilyen formában olvastam. Két narrátor egyszerre, kicsit furcsa volt az elején és össze is zavart vele. Például Clay-re 30 oldalon keresztül azt hittem, hogy lány. (okát nem tudom miért) De ami a legfurcsább és csak az én hülyeségemnek köszönhető, hogy azt gondoltam ezt a könyvet egy nő írta! Igen, elolvastam a szerző nevét. Igen, tudom hogy a Jay férfi név. Nem, ebbe nem is gondoltam bele igazán! Csak magával sodort az író lendülete és a stílusa ezért ringattam magam tévhitekbe, aztán koppantam a végén az epilógusban. FÉRFI! Ne felejtsem el.

Szerettem olvasni Hanna gondolatait és meglátásait ugyanakkor Clay reagálását mindenre. Ha úgy vesszük, személy szerint én gyűlölöm ha egy férfi sír, de Clay okait amiért könnyekre fakadt teljesen megértettem, a tehetetlenség amit átélt elviselhetetlen súlyként nehezedett rá. Szerette őt, megmenthette volna, de nem tudta. Kedvenc részem is az, amikor Hanna mondatonként határozza el magát tettével kapcsolatban, Clay meg végtelenül csak tiltakozik közben és a világba kiáltja fájdalmát.

Vitatkozhatnék bárkivel hogy ez mennyire való "gyerekek" kezébe. Csak egy valamiről szokás elfeledkezni, ma már nincs olyan hogy "gyerek". Koraérett a tizenéves korosztály. Ha ezt a tényt nem is veszem figyelembe, én akkor is ajánlom a fiataloknak is. Meg kell tudniuk milyen a pillangóhatás.

Ui: semmiképpen ne vedd bátorításnak amit írtam.
5/4

Andy McQuade - És alszom, alszom el…

Megfogott a témája ezért kikölcsönöztem egy könyvtárból.

Történet: Andrew állandó rettegésben éli gyerekkorát. Retteg mit fog apja elkövetni ellene éjszakánként, megelégszik-e a fizikai terrorral vagy lelkileg akarja megnyomorítani saját vérét? A felnőtté válás ilyen háttérrel igazi kihívást jelent számára, több melléfogása van mit jó, és az önpusztítás szinte összes módját megtapasztalta már. Hogy hogyan képes valaki túllépni a múltján? Sehogy sem, de bárhogyan.

Nem volt életem legfelemelőbb élménye ezt olvasni. Kivételesen nem az empátia miatt, hogy beleképzeltem magam a szereplő helyébe, csak olyan mintha két különálló könyvből lett volna összevágva. És én is így fogom értékelni, ugyanis ez nem egy teljes egész!

Első rész:
Nagyon pozitív benyomást tett rám a regény. Olvastam már családon belüli erőszakról szóló könyvet, és észrevettem hogy eddig mindig az apa volt az elkövető. Ecsetelhetném hogy ez az agresszívabb természetüknek tudható-e be, de ez csak általánosítás lenne. (ha bárki tud olyanról amiben anya a bűnös, az kérem írjon) Természetesen nem az a pozitív amit átéltek. Hanem ahogy ábrázolva van a folyamata. A legapróbb jel megjelenésétől, ami nem tűnt annyira súlyos hibának, de előrevetíti hogy mi fog várni rájuk a nyomorúságos jövőben.
Sokat számít milyen háttér szolgál alapul nekünk a múltban. Múlt nélkül hogyan tudnánk kik vagyunk a jelenben? Senki sem erőszakra éhesen születik. Nem. Ez a rossz nevelés miatt van. Belevésődik az áldozat agyába mit követtek el ellene, ezért ritkább esetben szándékosan meg akarja majd torolni vagy tudta nélkül válik azzá amitől rettegett.
Szerintem a legmeghatóbb részek közé tartoztak amikor felhőtlen boldogságukat csak úgy a semmiből hirtelen beárnyékolta a megvalósult rémálmuk. Összetörtek és a jóságba vetett hitük is ugyanúgy megrendült.
Andy-t az egyik legerősebb kisfiúnak tartom. Évekig tűrte a bántalmazást, néha ellenállt hogy másokat mentsen a következményektől sem félve. Próbált elmenekülni a tények elől, tagadásba merülni, de nem sikerült figyelmen kívül hagyni azokat akik a környezetében is szenvedtek.
Amit hiányoltam a későbbiekben az a többi testvér sorsa. Hogyan küzdöttek meg démonjaikkal?

Második rész:
Konkrétan itt történt a legtöbb irreleváns összefüggéstelen pacsulinak sem nevezhető maszlag ami szinte lehetetlen mértékben rontotta a könyv színvonalát. Itt derül ki, hogy Andy sehol sem állja meg a helyét. Sem papíron sem abban a  képzelt világban. Annyi karakteri hibája van mint a tenger, ebből néhányat csak:
- Nincs jól megformálva, elmondhatatlanul ambivalens. Úgy mond ellent saját magának mint senki a Földön!
- Úgy változik a gondolatmenete, mint az időjárás. Egyszer így vélekedik a világról máskor meg úgy. De nem a szokásos " Ó, hát majd csak felnő végre a korához" kifejezésre gondolok. Úgy viselkedik mint a tiszavirág, addig-addig vedli le saját bőrét amíg eléri végső kültakaróját, ezért szárnyra kél és egy napig életképes. Enyhe túlzás ez Andy-re nézve, az ő legnagyobb különlegessége hogy életképtelen.
- Mindennek dacára az író a könyv végére volt olyan pofátlan, hogy úgy állította be ezt a szerencsétlen félnótást, mint aki a mindenség tudója lett. Elmentél Indiába? Na és akkor? Elmentél Indiába drogozni és füvezés közben megvilágosodtál? Ki gondolta volna...
- Ki az az Andy? Gondolom mások is ismerik azt a pillanatot amikor csak úgy véletlenül kiröppen egy mellékszereplő neve az eszünkből. De hogy a főszereplőé?? Nem volt maradandó ez a felnőtt Andy. (minél többször említem most a nevét nehogy elfelejtsem útközben.)

Az író úgy váltogatja a szereplőket, mint más a fehérneműt. Persze ha természetes módon hullanának ki az életkörforgásából az ellen nem lenne kifogásom. De hogy egyik lapról a másikra elfelejtkezünk róluk...megbocsáthatatlan? Lehet hogy néha én is elfelejtem hogy nincs macskám (holott van) aztán meg ezért meg is szűnik létezni? Milyen könnyű lenne így élni a világban.

Egy másik orbitális hiba, ami egy kérdést vet fel bennem, miszerint: Hányszor kell az embernek életében megvilágosodnia ahhoz, hogy megváltozzon az élete?
Egyszer talán? Ó hát hova gondolok...mindenkinek háromszor kell! El sem tudom hinni miért kellett három alkalom Andy-nek ahhoz hogy ne úgy viselkedjen akár egy hisztis gyerek. Nem a bántalmazás részre vonatkozóan, az korrekt, nyílván nem lehet egykönnyen elfogadni az eseményeket. De hogy leálljon a drogozással?! Könyörgöm...menjen be egy drogelvonóra! Augusten Burroughs könyvében sokkal több érzelem és kín volt ezzel kapcsolatban. Itt meg úgy van beállítva ez a függőség mintha olyan hű de jó dolog lenne! "Ezaaaz! Próbáljátok ki ti is! Megszeretitek MINT ÉN!" Gratulálok ehhez a felemelő üzenet közvetítéshez.

Az értékelés megírásáig egészen elfogadhatónak tartottam ezt a regényt, de ahogy belelendültem a vélemény kifejtésbe, egyre ingerültebb lettem csak miatta. Én komolyan szeretni akartam ezt a könyvet, de ha keresztbe tesznek közben, nincs mit tenni!

5/3

Pataki Tamara - Ember a sötétben

Nagyon rákaptam a magyar írók műveire ebben az évben, ez éppen kibökte a szemem. Mitől olyan sátáni a szeme a borítós boszinak?

Fülszöveg:  Az első világháború árnyékában egymásra talál a fiatal katonatiszt és a boszorkány. A férfit kétségek gyötrik, mert nem hisz az erőszakban, és nem osztozik a harc mámorában égő német vezetés elbizakodottságában. A nőt kérdések gyötrik, vajon miért irtotta ki az emberiség a boszorkányfaj nagy részét évszázadokkal ezelőtt, és lehet-e ennek ellenére szeretni őket, vagy jobb is, ha a nagy háborúban végképp elpusztítják egymást. Hans és Babette szerelmének tragikus háttere az yperni gáztámadás, amelyben több mint százezer ember halt meg vagy vesztette el látását, ahogy a férfi is, aki így lesz ember a sötétben.

Eddig annyira elégedett voltam a magyar kortárs írókkal, de egyszer mindennek vége szakad.

A könyv stílusát és hangvételét tekintve nekem inkább tűnt egy könnyed kis novellának mint regénynek. Olyan fellengzősen foglalja össze a világháborús történéseket az írónő, ahogy nekem nem tetszik. Alapból elkerülöm a történelmi regényeket, mert hogy mondhatnám valamire hogy "igazán korhű" ha nem is vagyok tisztában a kornak a legjellegzetesebb momentumaira, a személyekre, a beszéd milyenségére. Szóval ilyen szempontból nem is fogom megközelíteni a regényt.
Ami különösen zavart, az Babette. A 10. oldalon tett egy olyan kijelentést ami miatt unszimpatikus lett azonnal.

"...Azonban ha mással nem is, azzal tisztában volt, hogy alighanem ő a legszebb az egész bálban..."

Egy lánynak illetve hölgynek nem szabadna így gondolkodnia, hogy jobbnak képzeli magát másoknál. Mindenki a maga módján egyedi, és ha neki a külsőségek ennyire számítanak az csak róla árulkodik, nem másokról.

"Lehetséges igaz szerelem boszorkány és halandó között?" Nagyon nem. Hol volt itt szerelem? Babette inkább csak kötelességtudata miatt volt a férfival, hogy ápolja sérült lelkét. Ez nem szerelem. Pláne ha még gyáva módon meg is futamodik a kötődés elől.

Ez a boszorkányosdi sem lett meggyőzően kifejtve és leírva. Állítólag a boszorkányok sokkal hamarabb léteztek már mint az emberek. És így merül fel bennem a kérdés...akkor hogy jöttek létre az emberek? Fizikailag dosztig ugyanolyanok, csak a boszorkányok tudnak mágiát használni (Akármennyit. Honnan ez a kiapadhatatlan forrás?) Meg egy másik kérdés velük kapcsolatban: Ha galambbá változik Babette, hogyan kerül rá a saját ruhája ha visszaváltozik és a poggyásza oda ahova megy? Teleportálja vagy az apró csőrében fuvarozza az egészet?

Ami a legborzasztóbb az egészben, hogy az egyetlen dolog valósult meg amit egy könyvnek se szabadna hagynia. Hogy szürke legyen. A középszerű nem jó szó, ilyen téma mellett nem is lehetne az. De egyszerűen semmi benyomást nem keltett bennem a könyv. Ha legalább mondhatnám hogy nagyon rossz akkor tovább megmaradna bennem az élmény, de ezt hamar elfogom felejteni.

A vége teljesen kiábrándító volt. Ennél a könyvnél egy happy end minimum kötelező lett volna. Annyi negatív dolgot éltek meg a szereplők, én örültem volna ha a végén végre békére lelnek együtt. Persze Babette az egyetlen vágyálmomat a könyvvel kapcsolatban jó alaposan romba döntötte. Most ezt inkább nem köszönöm meg.

Egyszeri olvasásra ajánlom, nem teljesen időpazarlás.

5/3

Rachel Vincent - Kóborok

Könyvtárból kölcsönöztem ki hirtelen felindulásból, de már régóta várólistás volt.

Fülszöveg: Már csak nyolc fogamzóképes nőstény vérmacska van. És én vagyok az egyik. Éppen úgy nézek ki, mint akármelyik amerikai egyetemi hallgató. De vérmacska vagyok; alakváltó, két világ lakója. Bár a családom és a falkám rossz szemmel nézte, elszöktem a kényszer elől, hogy továbbvigyem a fajt, és kialakítottam magamnak egy saját életet. Amíg egy este az a kóbor meg nem támadott. Tudtam a kóborokról – a falka nélküli vérmacskákról – akik állandóan hozzám hasonlókat keresnek: csinos, termékeny nőket. Ezt a példány elkergettem, de aztán megtudtam, hogy két másik nőstény eltűnt. A veszélyből ennyi is elég volt, hogy a falkám hazahívjon a saját védelmem érdekében. Persze. Csakhogy én nem vagyok ijedős kiscica. Bárkivel vagy bármivel megküzdök, ha kell, hogy megtaláljam a barátnőimet. Vigyázzatok, kóborok – karmaim vannak, és nem félek használni őket!

Nos.
Nem nyújtott túlontúl egyenletes teljesítményt a könyv. A küzdős részek amik tetszettek benne igazán és amikor átváltoztak macska alakba ("váltottak" ahogy ők mondták). Az alakváltás önmagában is nagyon érdekes téma, de hogy még mellé van egy kis vérontás és nyomozgatás az úgy nagyon megnyerő párosítás. Ösztönlényekként szerintem jobban hasonlítanak egy macskára mint emberre. (van 3 macskám szóval nem panaszként hoztam fel)
Amit gusztustalannak szánt az írónő, az nem is volt teljesen az, csak kicsit hevesebben reagáltak a szereplők az erőszakra pedig az addigi normálistól sem tért el túlzott mértékben. Meg hát az ilyen abszolút csak nézőpont kérdése, nekem nem volt gusztustalan hogy belsőségeket marcangoltak és mellé képzeltem talán egy kis reális bűzt is...a személyiségek sokkal taszítóbbak az ilyen becstelen tettektől. Bűn és bűnhődés kéz a kézben.
A körítés az ami kétségeket hagyott bennem. Faythe és a férfiakkal való vívódása és ingerkedése gyerekes volt. Azt viszont beismerem hogy nagyon jó megszólalásai voltak éretlensége ellenére, majdnem olyan szórakoztató személyiség volt, mint Anita Blake. Bátor lelkű és vehemens természetű leányzó, aki többet szócsatázik mint karmol. Ha belegondolok tényleg a szavakban van az ő igazi ereje, rendkívüli manipuláló képessége van.
Viszont nem tetszett, hogy állandóan csak menekülni akart a családja szeme elől, szinte olyan volt mintha nem is szeretné őket egyáltalán, és bizonyította mennyire borzasztóan önző egy személyiséggel rendelkezik. Én nem tudok az ilyennel azonosulni.

Hangulatilag csak a kárára vált hogy ez egy ifjúsági könyvnek készült, mintha nagy része csak el lenne bohóckodva, nemtörődöm módjára íródott volna pont csak azt a korosztályt megcélozva. Ezt meghazudtolóan  áradt belőle a frissesség és a lendületesség, és tényleg érződött hogy az író stílusa még kiforratlan, de ha még folytatja tovább munkásságát még sokkal többre viheti. De örömmel fogadnám ha kevesebb erotika és túlfűtött jelenet lenne benne, és jobban megismerhetném a szereplőket.
A könyv oldalszáma indokolatlanul több a kelleténél, nagyon bő lére lett eresztve, pedig ha 100 oldallal kevesebb talán jobban is tetszett volna. De így, hogy csűrik-csavarják a történéseket és valami meghatározhatatlan logika folytán gondolkodnak a szereplők, hihetetlenül lassú észjárással...Faythe-nek hogy rájöjjön mit is tehetne ellenségeivel szemben az 60 oldalon keresztül zajlott, pedig amikor megtörtént a baj rögtön beugrott hogy mi a megfelelő járható út. Sajnos neki nem.

A végéről hiányoltam egy kis feszültség keltést. Ha még utoljára feldobták volna azt a nem létező labdát hogy Faythe miért lehet képes arra amire más macska nem, úgy nem lett volna igazából egy függővég, de az érdeklődést bizonyára felkeltette volna.

A következő kötetet is el fogom olvasni, hátha benő a feje lágya a főszereplőnek (23 évesen...)

5/3

Raana Raas - Az ogfák vöröse (Csodaidők 1.)

Régen vettem egy akcióban, akkor azt se tudtam még hogy magyar az író, csak úgy megragadta a figyelmemet a cím. Mi az az ogfa...gondoltam én. De amióta megtudtam sokkal inkább el akartam olvasni.

Fülszöveg: A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Sem rosszabb, sem jobb, mint a miénk, csak éppen más. Amikor azonban átlépsz ebbe a világba, ahol már több bolygón él az emberiség, mégsem csak álmélkodni fogsz, sok mindent ismerősnek is találsz. Mi még ugyan nem utazunk naprendszerek között, nem lépdelünk narancsszín gyepen vörös levelű fák árnyékában, nem ismerjük a háromdimenziós sakkot vagy a holokapcsolat döbbenetes lehetőségeit, de jól értjük az árvaházban növekvő Judy vágyait, a zsarnoki apa ellen lázadó Yaan indulatát, s Giin, a tekintélyes közösségi és szellemi vezető vívódásait. És ismerősök a családi erőterek is, ismerős a hagyományőrzés fészekmelege, a fiatalok forrófejűsége, a nagypolitika boszorkánykonyhája - vagy éppen a terrorizmus.

Megjegyzés: nekem a fülszöveg semmi konkrét dologról nem tesz említést, ezért is halogattam az olvasást, majdnem két éve megvan pedig. Pedig ha tudtam volna...

Ugyebár magyar író. Az ilyen jó könyvek pártolásánál, mint az Ogfák vöröse és társai, valamiért hungaristának kezdem érezni magam. Szerintem fontos hogy támogassuk a magyar irodalmat (lévén bármilyen műfaj) azzal, hogy elolvassuk műveiket, és nem hagyjuk hogy háttérbe szoruljanak a külföldiekkel szemben. Vannak igazán jó magyarul megírt könyvek, de az ellenkezőjére általában több a példa, és azok nagyobb hírverést is szoktak kelteni. Bennem is nagyobb nyomot szokott hagyni egy rossz könyv mint egy szimplán jó.

Ebben a könyvben benne van az a fogalom, amit ha megemlítenek nekem, hajamat tépve rohannék ki a világból minden hidat felégetve magam mögött. Ez nem más, mint a POLITIKA. Semmi nem untat, idegesít és dühít jobban, mint ez a téma. A probléma viszont most ott van, hogy a könyv lényegében e köré épül. A baj viszont nem ez. Hanem hogy végig tűkön ülve vártam minden olyan fejleményt a könyvben ami ezzel volt kapcsolatos. Visszájára fordította minden elképzelésemet a regény. Teljesen őszintén mutatja be a helyzetet, különféle megvilágításokból, más-más érdekeket érintve, és egy pillanatig sem tartottam unalmasnak és bosszantónak. Ez a szerteágazó világ annyira komplex hogy akár valódinak is beillene. Valós gondokat fogalmaz meg, amik nem csak ismerősek, hanem egy új környezetbe átültetett mai társadalom kritikának is megfelel. (de lehet hogy csak én látom mindenben ezt)
A hagyományokat őrző szellem szerintem nagyon is követendő irányzat bármelyik kultúrában és világban. Csak annyit kell tenni hogy nem szabad hagyni, hogy életek, sorsok rovására menjen. A családok egységének gondolata különösen tetszett, szerintem is ez az egyik legnagyobb összetartó erő. Akinek nincs vagy volt régen családja, az is tartozik valakihez, sosincs egyedül.

Azonban eljött az idő, hogy ódákat zengjek erről a felháborítóan kiváló műről. 

Annyira imádtam, hogy az leírhatatlan.

Először nehezemre esett megszokni, hogy gőzöm sincs melyik bolygón vagyok éppen, jelen esetben szó szerint. Szerencsére volt hátul egy jó kis függelék ami sokat segített, hogy megértsem a dolgok rendjét.

Ezt a világot a tökéletlenségei tették tökéletessé. Kizsákmányolás, árulás, szeretet-gyűlölet, diszkrimináció minden fajtája, halálok. Nem tűnhet túl vidámnak ez a könyv ezeket említve, de volt pár olyan rész ami mosolyra fakasztott benne. Igazi szívből jövőre. Ha egy könyv egy szikrányi érzést is képtelen kiváltani olvasójából, akkor nem végzett túl jó munkát az író saját érzései közvetítéseivel. Jelen esetben erről szerencsére szó sincs.

A szereplők nagyon sokszínűek, abszolút kedvencem azonban nem volt, mert mindegyikükben volt valami szerethető. (kivéve persze Yaan, aki olvasta az tudja melyikre vonatkozik) Három nézőpont, illetve személy  meséli el saját élettörténetét, ennek a háromnak a kombinációja teszi lehetővé hogy átlássuk milyen a Csodaidők társadalma. Akadt aki jómódú, elismert családból származott, akadt akit kirekesztett a környezete és a világ,  és volt aki a kettő határa között rostokolt. Ami igazán tetszett, hogy kiszámíthatatlan volt sorsuk alakulása. Bármikor, akár bármelyikük a következményeknek kiszolgáltatottan kiszabadulhatott a skatulyájából, vagy éppen csöbörből vödörbe kerülhetett. Leleményes és nem várt fordulatokkal gyorsította a cselekmény alakulását az írónő, hogy még véletlenül se lehessen felcímkézni semmit se a "monoton" jelzővel.

Szerintem a könyv céljai között van az, hogy tanítson is. Mindenki életében szerepel pár baklövés, pont úgy ahogy az összes szereplőében, de az az igazán fontos, hogy ki hogyan képes felülkerekedni rajtuk esetleg átvészelni őket. A düh és az erőszak nem jelent sem megoldást sem elégtételt. Aki múltja miatt szánja magát bosszúra egy olyan nemzeten amelyik nem követett el ellene semmit, az megvetendő magatartás.

Az egyetlen dolog amit hiányoltam az egy kicsivel több leírás a környezetről. Milyen maga a természet, esetleg a bolygók különlegessége... Például a narancsszínű gyepről, ha jól emlékszem (vagy nem) csak egyszer olvastam megemlítésként. De tudom, inkább más volt hangsúlyos benne, amit meg is értek. A következő kötetekben még bármi megtörténhet. (most sajnálom igazán hogy nincs meg a második kötet)

Mindenkinek ajánlom, de komolyan! Vegyétek a kezetekbe!

5/5(*)

Lisa Kleypas - Légy az őrangyalom

Egy postán vettem, piszlicsáré áron. Még a fülszövegét se olvastam el igazán...hm..felelőtlen vásárló lennék?

Fülszöveg: Egy gyilkossági kísérletet követően gyönyörű fiatal nőt fognak ki a jéghideg Temzéből. Csodával határos módon életben marad, bár minden emlékét elveszíti. Ő Vivien Duvall, London legexkluzívabb kurtizánja. Az eset felderítését a legendás nyomozóra, Grant Morganra bízzák, aki azonnal házába fogadja a zavarodott Vivient. A szerelmet hírből sem ismerő Grant személyes bosszúra készül a rossz hírét keltő kurtizán ellen, miközben látszólag London legfelsőbb köreiben nyomoz a tettes után. Idővel azonban a bosszú szenvedélybe, az érzéki vágy szerelembe csap át, miközben Vivien feltáruló múltja is meglepő fordulatokat tartogat...

Csak megjegyzem hogy ez a borító nekem botrányos. Nem tetszik a nő dekoltázsa, nyugtalanító szó szerint a melleinél fogni egy könyvet.

Fogalmam sincs hányadik században játszódik a történet, ettől eltekintve nekem így is hiteles volt a történet.

A fő cselekményszál ugye azon alapszik, hogy a drágalátos főszereplő Vivien visszanyerje az emlékezetét. Grant közben valahol nyomozgat néha, hogy kiderítse vajon ki akarta megölni, de alapjában véve többet volt ágyban mint talpon a férfiú. Élvezetesen és kifinomultan voltak leírva a erotikus jelenetek, de míg az elején Viven személyiségén volt a hangsúly, a vége felé csak a testi vonzalom kapott szerepet. Csak engem nyugtalanít az ilyesmi? Őszintén remélem hogy nem a nagyobb terjedelem miatt volt ennyi erotika. Nem is értem hogy csak így vaktában bárki lefekszik bárkivel de a védekezés nem módi..aztán csodálkoznak, hogy: "Hoppá terhes vagyok, most mihez kezdjek"?
A szereplők mind jók voltak, ami nagyon furcsa. Egy szereplőt biztosan elszoktak rontani, ami kizökkentett volna a történet folyamából, de itt szerencsére nem volt olyan. Amilyen szerep rájuk volt osztva ők azt maximálisan a kereteiken belül alaposan kihasználták, nem csapongott a személyiségük ide-oda. A kis puritán Vivien egy igazi kéjsóvár nővé nőtte ki magát. De a véleményem Grant-ről az, hogy egy őrült pszichopata. Folyton vicsorog, morog, és még zaklató jellemű is ráadásul, sárgaházba vele. Persze ez csak az én véleményem Grantről, nem rossz szereplőnek, de embernek nekem pocsék lenne.

Ami gond felmerült a könyvvel kapcsolatban, azok a következők:
- Az utolsó 60 oldal teljesen felesleges volt és csak rontotta a könyv színvonalát. Addig hitelesen a régi korok módja szerint társalogtak, aztán meg egy csapásra mai köntösben volt a nyelvezete, és a problémáik is túl modernek voltak.

- Mint krimi szerintem megbukik a könyv. Kiszámítható volt, hogy ki a gyilkos, és nem övezte túl sok titok a kilétét, mert már korán felfedte magát előttem. A "nyomozás" ami gyakorlatilag elenyésző mennyiségben fordult elő, se volt jó. Grant elvileg nagyon tehetséges a vallatásban, de szerintem egy ugató kis tacskóra hasonlított közben. Az említésre méltó testi adottsága nem elegendő, hogy kihúzza az emberekből az igazat.
Hála az égnek, ez inkább egy romantikus könyv, és abban a témában remekül helyt állt.

- A sok intimitás. Mikor a vonzalom csak felütötte a fejét a szereplők között, addig nagyon tetszettek a jelenetek. Utána viszont olyan kifejezést használt egyszer az írónő hogy elment minden ilyentől a kedvem is. +18-as tartalom következik! (Egy szörnyű idézet formájában, amin spoiler mentesség érdekében változtattam)

‚‚Vivien csordultig telt, mint akit karóba húztak, és teste tehetetlenül feltárulkozott...''

Ha romantikus lélek vagy, ez a könyv biztosan tetszeni fog.

5/4

Jonathan Cross - Veszett lelkek városa

Egy kedves molytól vettem. :)

Tartalom röviden: Akad egy város minden földi helytől távol melynek neve Blackyard, ami egy különleges hely a vezeklők számára. Célja, megtéríteni a bűnösöket, akik életükben elkövetett tetteikért raboskodnak a város falai között, a szabadulás egyedüli módja, ha nem esnek újra bűnbe és jóvá teszik múltbéli tetteiket. A város ami menny és pokol peremén helyezkedik el, mindenkinek ad egy új lehetőséget. Nick is ugyanúgy került a városba mint mindenki más. Ugyanúgy nem emlékszik semmire korábbi életéből mint minden újonc. Egy dologban viszont eltér a többiektől. Lázadó lelke a szabadulást vágyja és ő képes is elhozni azt magának.

Újra egy olyan könyv amit nehéz szavakba önteni.

Büszke vagyok rá, hogy egy magyar lélek írta, és kivételesen nem egy rossz élményt társíthatok a nevéhez.

A könyv eléggé tömör, elvont témája miatt lassan haladtam vele, de örülök az élménynek. Nem tudtam hogy hátrány lehet ha valaki túl választékosan fogalmaz, de egy kicsit itt ezt tapasztaltam meg. Az angol könyveket amiket magyarra fordítottak, nem ilyen gondosan megválogatott szavakkal ruházták fel. Én még nem találkoztam olyannal legalábbis.
Általában ha egy könyvet olvasok közben elgondolkodom hogy mit is írok majd róla, de most semmi nem jutott eszembe, ami eléggé zavaró. Hogy ír az ember értékelést gondolatok nélkül? Csapjunk a lovak közé.

Elsőnek megemlítem, hogy a borító nagyon szép, és teljes mértékben illik a könyv hangulatához, ami valljuk be, nagyon egyedi. Komor és kíméletlenül őszinte. Az emberi gyarlóság minden fajtáját felvonultatja, Blackyard bármelyik létező város is lehetne.
Első érzésem kicsit az volt hogy Darren Shan város trilógiájához hasonlít, emberek akik nem emlékeznek múltjukra városba érkezésük előttről, másodjára azonban már inkább Dante pokla felé hajlott ez a megérzés. Távol állnak tőlem a vallásos könyvek, szkeptikus ember lévén, hol hívő vagyok hol pedig nem, ez sok mindentől függ. Az író remekül ábrázolta Isten kettősségét, a módszerek amelyekkel segíteni akar eredendően a jó szándékon alapszik, de az hogy mi sül ki belőle csak az emberen múlik. De szerintem nem vállal felelősséget az emberekért. Csak próbálja őket jó útra téríteni, de mindig eljön a pillanat amikor végleg lemond teremtményeiről. Ha nekünk vakon bíznunk kell benne, ő miért nem képes pár ballépés után is vakon bízni a jóságunkban? Ő belőle lettünk, a maga képére formált minket, miért nem fogad el minket olyannak amilyennek? Beskatulyáz mindenkit a "jó" és a "rossz" közé, de én tudom hogy van egy középút még ha nem is arany macskakövekkel van kirakva.

Amit legjobban vártam benne, az a miértekre kapott válaszok. Kinek milyen a háttértörténete, senkinek sem volt egyforma, mégis ugyanolyan sorsra jutottak. A változatosság gyönyörködtet.

A szereplők közül egyedül Diná-t nem tudtam hova tenni. Míg meg nem szólalt addig tökéletes szerepet játszott, a megbántott nőt, de mikor már szóra nyitotta száját az nekem illúzió romboló volt. Szerényebbnek képzeltem el és visszafogottabbnak. Kedvenc szereplőm Marg volt, imádtam a vezetési stílusát. :) Szórakoztató és eltökélt nőszemély volt, de a felszín alatt buzogott benne végtelen keserűség.

Bátran ajánlom mindenkinek ezt a fantasztikus, fordulatokban gazdag magyar művet. Támogatni kell a magyar tehetségeket.

5/4

Guillaume Musso - Visszajövök érted

Régóta megvan, de csak most jött meg hozzá a kedvem.

Fülszöveg: Ethan, harmincas pszichiáter, gazdag, híres, jóképű. A siker azonban nem adta könnyen magát. Ethan Boston egyik szegénynegyedében nőtt fel, és napról napra elégedetlenebb volt az életével. Születésnapján döntő lépésre szánta el magát; egy New York-i kiruccanáson kilépett addigi életéből, egy forgalmas utca sarkán örökre eltűnt legjobb barátja és menyasszonya szeme elől. Tizenöt évvel később Ethan szédelegve ébred manhattani luxusjachtján. Egy ismeretlen, vörös hajú nő fekszik mellette. És ezzel kezdetét veszi egy rémálomszerű nap amelyeknek a végén egy kórházi műtőasztalon találja magát, három pisztolygolyóval a testében. Vajon elkerülhető az elkerülhetetlen? Vagy minden ember életében van egy pont, ahonnan már nincs visszaút?

Én a fülszöveg alapján abban a hitben voltam, hogy mikor úgy döntött hátrahagyja a menyasszonyát és barátját kiesett az emlékezetéből 15 év, de nem így volt, hanem csak egy nap esett ki neki. Egy kicsit csalódtam.

A véleményem eléggé kettős. A fele tetszett, a fele pedig nem.
Nem tetszett a fordítás. Nem tudom miért nem lehetett például a "clean", vagy a "cheap" szót lefordítani. Attól hogy a könyv szerzője francia, erősen indokolatlan volt ezeket úgy hagyni ahogy vannak. Ezekre van magyar megfelelő, bőven jó lett volna azokkal helyettesíteni. Vagy olyan nagyvilágiak vagyunk hogy ez felesleges?

A sokadik példája a bort iszik és vizet prédikál esetre itt van Ethan. Sablonos figura, pszichológus aki nem tudja rendbe tenni a saját életét, másokét viszont egy csapásra pár szóval is egy életre megváltoztathatja. Kicsit idegesítő volt ez a sok világmegváltó elcsépelt maszlag, mindenre tudott felelni mindenki egy kis lélekemelő "az élet igazságai" beszéddel, persze mindig Ethan-től idéztek. Ha a felét kihagyták volna, nem lenne ennyire terjengős ez a könyv.

Ami tetszett az a végzet szerepe volt. A történet kimenetele nem változott meg drasztikusan, már az elején el volt rendelve, hogy ki hogyan fogja végezni. De mindenki kapott egy kis boldogságot Ethantől, ez és az időspirál (hurok) volt érdekes. Újraélte a napokat, de szerintem mégse jött rá, hogy miért is történt ez. Nem csak az önfeláldozásnál végződik a tanulság. Ethan nem volt erkölcstelen, nem akart másnak ártani, egyedül csak magára volt ártalmas.
Ez a a könyv nekem olyan semmilyen volt. Nem fogott meg benne különösebben semmi, könnyen olvasható volt, senki nem váltott ki ellenszenvet, a cselekmény felvázolása volt számomra egyedül rémes, illetve Ethan tetteinek kiváltó okai. Most azért mert magasabb célokat szánt magának, ezért el kell felejtenie mindenki mást aki létezett körülötte? Csapot papot hátrahagyni és nem törődni velük? És ha lettek volna szülei azokkal is így bánt volna, csak mert a jelentéktelen múltjára emlékeztetik?

Nem is tudom ennél jobban kifejteni róla a véleményem, nem gyűlölöm, de csak semleges érzéseket váltott ki belőlem. Ilyen szinten állnak nálam az önsegítő könyvek is.

Biztos nem én vagyok a célközönsége Musso-nak és azt hiszem nem is fogok tőle többet olvasni mert szinte látom hogy pszichoanalízisbe fordul át mindegyik szerzeménye a fülszövegek alapján.


5/3.5 (de inkább 3)